Két sárga láng

Este, ha lámpám lecsavartam s lehunyom fáradt szememet, két sárga láng még ott remeg múló emlékül az agyamban. Mint nap, mikor a láthatár fölött már csak a képe száll, úgy mennek, olyan haloványan s egyszer csak észrevétlenűl eltünnek és én egyedűl maradok a belső homályban. Hol vagytok, fénylő vándorok, tükrös mélyemben merre jártok? Biztos, hogy majd visszataláltok? Milyen tengerbe szálltatok? Vagy visszabujtatok, halódva, mint mécses lángja a kanócba, s ez a halál? – Bezárt az éj, nincs része bennem a világnak s belül, mint fülledt, szomju tájat, öntöz folyóival a vér. S visz a sötét. Egy pillanat csak. Kettő. – Mi az ut és ki mér? Három. – Minden egymásba fér. Négy. – Nem mozdultunk egy tapodtat. Öt. Egy. Hat. – Várj! – Hét. Egy. – Mi az? De hisz itt minden ugyanaz! Föl! Nincs értelme! Vissza innen! De ut és szám most körbe áll, aztán megalszik a homály és most már többé semmi sincsen… …Semmi. – Vagy mégis? – itt – De nem, utoljára nem erre jártam! Valami történt közben! Álltam – s két láng – és semmi értelem! Valami történt szakadatlan és csak most kezd mulni agyamban az éjszakányi pillanat: Ajtót! Hivnak! Vendég jön! Erre! Két sárga láng csap a szemembe és ablakomban áll a Nap.