Halálfélelem

Ha más nem, a halál (mondottam sokszor én is) a halál megsegít s végre nyugalmat ad. De most az álom is ijesztő kábulat és nem tudom, milyen idegen cél felé visz. Sintér hurcolja így a leütött kutyát, mely már sírni se tud, nemhogy visszaharapna; fekszem, nagy ájulás zuhant az akaratra, és rossz, hogy mint a sír, oly vízszintes az ágy. Lassan izekre szed a magány és sötétség, már külön dolgozik agy és szív és tüdő s nyugodt ütemüket megrontva egyre nő minden tagomban a didergő testi kétség. Jaj, nem meghalni még! Minden kacérkodás lehullott rólam és már csak élni szeretnék! hisz én nem mondtam el, nem tettem eleget még! még kell az öntudat! mert ki tudja, ki más végzi el mind, amit magamért és magamnak akartam, kezdtem… Óh, nem lehet, hogy csak úgy, oly könnyen muljak el, mint fény a kialudt körtében, amelyet két ujjal lecsavarnak! Jaj, irtózatos ez, hogy meg kell szünni, és nem amikor magunk parancsoljuk magunknak! Ágyútűzben, mikor vad hősök meglapulnak, még mindig van remény s lehet menekülés, de élni, egy kicsit, végtelenben a véges: itt biztos igazán, hogy vagyunk bábjai valami vén, beteg akaratnak, aki élvezi, hogy teremt s élvezi, hogy kivégez. Mit akarsz, nyomorult? Tudom, nagy már a fa, melyben gonosz eszed építgeti koporsóm; fojtó két kezedet torkomra zárva hordom s nem menekülhetek előled sehova: szálljak bár berregő tündérerejü gépre déllé téve megint az alkonyi napot, hosszú árnyékkezét kinyujtja cinkosod utánam, az idő, s visszavisz börtönébe. Mert olyan csata ez, hol csak egy bukhat el, verseny, hol az uszó nem jut el soha partig, – s így megyünk tönkre mind, ahogy a test hanyatlik, s egyre több a salak bennünk, a súly, amely lehúz, – a nagy eget lelkünk ragyogva szántja, még bízunk, akarunk, s egyszerre, mint bukott csónakok, merülünk, s roncsunkra rázuhog győzelmesen a föld fekete óceánja.