A belső végtelenben

Szellemem néha a test ágyába merűl le és elivódva, mint a por, mit beveszek, nézi, bent, szivacsos éjszakába kerűlve, hol a hús eleven tájai ködlenek, nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes test tudja csápjait titkokba nyujtani, azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez parancsait az ész hiába küldözi. „Állj meg!” kiáltom, és: „Ne fájj!” s: „Tedd ezt!” Hiába, a vak gép odabent csak zörömböl tovább és akaratomon belül, magába zárva, külön törvény szerint él bennem egy világ. – Utaztál valaha, álmodban, képzeletben, a vér sodrán, amely mint bolond vízesés föl és alá kering a tűzpiros erekben? Jártad a szennyek és csodák utjait? És értettél valamit? Láttad, hogy ég sehol sincs? Nézted már villogó, álmatlan agyadat, a szörnyű üzemet, melynél különb pokol nincs s melyben töviseit termi a gondolat? Nézted, hogy indul a betegség ostromodra? S hogy fú vad trombitát benned a szenvedély? Láttad, hogy hal a láng keserű füstgomolyba? Láttad, merre lakik a tündértestü kéj? S láttad, a villamos és feszült idegekben hogy futnak idegen parancsok szerteszét, parancsok, melyeket ha megkap, beleretten hires, nagy lelked, és érzed, hogy nem egyéb, nem több akaratod, e dölyfös, hiu szolga, mint érzékeny lemez vagy néma óralap, amelyről az erők birkózását szorongva olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat? Óh, mily titokzatos szövetség, zsarnok állam a test, melyben a szent, kormányzó kémia erők és anyagok lüktető mámorában teremt és alakít, mindennek rokona, mindenség maga is, – be vad és érthetetlen és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint barlangi utazó, a belső végtelenben parányi szellemünk riadtan széttekint!