Évek

Autónk berregett és én így beszéltem: – „Hajnalban, délben, alkonyban, veszélyben jó ez az ut, jó, hogy vezet. A cél ki tudja hol lehet! Minden uj tájnak, erdőnek, pataknak ismeretlen titkai csalogatnak és bizony magam sem tudom, hogy ezen a hosszu uton igazi jó szállással hol fogadnak.” Az autó futott és én hátranéztem: – „Minden kisér az elhagyott egészben s bár elmaradt ezernyi nap, egy sincs, mely róluk leszakadt, mert ahogy nagy kanyarban megelőzve oldalt a láthatár folyton előre halad és úgy vonul mögénk: velünk van a mult s a tegnapi utnak testéből rak ma folytatást az ujnak.” Lelkemben futott a gép, életemben: – „Ki járta már be e vidéket, engem? Hisz én sem ismerem magam és e földnek sok titka van s határán túl is uj határ dereng még. A holnap tája bennem már ma vendég s azt mondja: Várj! azt mondja, hogy: Nem az vagyok, ami vagyok, hanem amit hiszek s amit szeretnék!” Besötétedett s futottunk az éjben: – „Mi lesz velünk az uttalan veszélyben?” – kezdtem, már-már hitetlenűl, s ekkor láttam meg, hogy belűl lámpáink egyre ragyogóbbra gyúlnak, amint megyünk, mind nehezebben, de gazdagabban s egyre szebben az ismeretlen éjszakai utnak, mert már csak mi világitunk magunknak.