Húsz óra mulva
|
Mikes Lajos halálára
| Odakint Bécs morajlik, idegen |
| emberek, millió meg millió. |
| Bent csönd, és egy halott. Megmérgezett |
| fülem nem fogja, szemem nem hiszi |
| az életet, zajt, mozdulatokat: |
| kísértet minden túl e négy falon. |
| Itt valami erősebb van, ide |
| hajolnak bénultan a gondolat |
| másfele indult sugarai, tört |
| szárnnyal hull vissza a szem madara |
| a néma testre. Halott, te vagy Ő? |
| Lett éjszaka, lett reggel azután:
|
| az első nap. Mint ujszülöttet, úgy |
| mérünk most, úgy mérjük nagy útadat, |
| órákkal és napokkal. Igy akar |
| utólérni lelkünk a léttelen |
| homályban, de a fürkész képzelet |
| üresen tér vissza ide, sötét |
| kamrádba, és a szívbe, mely talán |
| egyetlen tükröd már: ott él csupán |
| utolsó kézfogásod melege, |
| hangod hajlása, s mindaz, aminek |
| láttunk, Halott, akit hajnaltalan |
| éjszakájában húsz órányira |
| sodort már tőlünk az örök idő. |
|
| De bármi vagy már, bárhol s bármilyen |
| semmi is, – itt még maradt valami, |
| ami te voltál: itt van, mereven, |
| véres ingben s félig meztelenűl |
| ez a kihűlt test. Néztelek, soká, |
| szemembe zártam végső mosolyod |
| és köszöntötte búcsuzó kezem |
| összekulcsolt kezedet, a hajad |
| nyugodt ezüstjét s átszúrt szívedet; |
| s befödtelek és kitakartalak |
| még egyszer és még egyszer s ujra még, |
| még, még: hadd lássalak, Halott! Ha fáj, |
| csak fájjon! most majd meg kell szokni, hogy |
| kérdezlek és te nem felelsz, feléd |
| nyúl a kezem s nem mozdulsz, nevedet |
| mondom és a szó elszáll nyomtalan. |
| Nézlek, hívlak, de idegeiden |
| hiába zörget hívó idegem, |
| hiába kéz, nincs semmi vezeték |
| szív és szív, agy és agy között. Kinek |
| beszéljek, ha te már nem válaszolsz? |
| Hol a barát, ki nem megosztani, |
| de kész volt vinni a terheket? a |
| társ hol van? hol a tett? a türelem |
| s biztos szövetség? hol van bölcs erőd? |
| Itt vagy, és mi csak siratni tudunk; |
| itt vagy, magányod megnyitotta zárt |
| kapuit a végső romlás előtt |
| s halálodban most felnőtté avatsz. |
| Még egy nap, és visz vágtató vonat, |
| még két nap, és beföd otthon a föld, |
| s majd jönnek órák, napok, évek, és |
| bennünket vár majd régi gyűlölet |
| s uj védtelenség, uj gond, uj seb, uj |
| kisértetek… Még! még! és ujra még! |
| hadd lássalak még egyszer! mielőtt |
| kilépek ezen a sötét kapun: |
| itt még te vagy – te sem vagy – s odakint |
| olyan magány vár, mint még sohasem. |
(Bécs, az Alserkirche halottaskamrájában.) |
|
|
|