Te meg a világ

1932

Húsz óra mulva

Mikes Lajos halálára

I.

Odakint Bécs morajlik, idegen

emberek, millió meg millió.

Bent csönd, és egy halott. Megmérgezett

fülem nem fogja, szemem nem hiszi

az életet, zajt, mozdulatokat:

kísértet minden túl e négy falon.

Itt valami erősebb van, ide

hajolnak bénultan a gondolat

másfele indult sugarai, tört

szárnnyal hull vissza a szem madara

a néma testre. Halott, te vagy Ő?

Lett éjszaka, lett reggel azután:

az első nap. Mint ujszülöttet, úgy

mérünk most, úgy mérjük nagy útadat,

órákkal és napokkal. Igy akar

utólérni lelkünk a léttelen

homályban, de a fürkész képzelet

üresen tér vissza ide, sötét

kamrádba, és a szívbe, mely talán

egyetlen tükröd már: ott él csupán

utolsó kézfogásod melege,

hangod hajlása, s mindaz, aminek

láttunk, Halott, akit hajnaltalan

éjszakájában húsz órányira

sodort már tőlünk az örök idő.

II.

De bármi vagy már, bárhol s bármilyen

semmi is, – itt még maradt valami,

ami te voltál: itt van, mereven,

véres ingben s félig meztelenűl

ez a kihűlt test. Néztelek, soká,

szemembe zártam végső mosolyod

és köszöntötte búcsuzó kezem

összekulcsolt kezedet, a hajad

nyugodt ezüstjét s átszúrt szívedet;

s befödtelek és kitakartalak

még egyszer és még egyszer s ujra még,

még, még: hadd lássalak, Halott! Ha fáj,

csak fájjon! most majd meg kell szokni, hogy

kérdezlek és te nem felelsz, feléd

nyúl a kezem s nem mozdulsz, nevedet

mondom és a szó elszáll nyomtalan.

Nézlek, hívlak, de idegeiden

hiába zörget hívó idegem,

hiába kéz, nincs semmi vezeték

szív és szív, agy és agy között. Kinek

beszéljek, ha te már nem válaszolsz?

Hol a barát, ki nem megosztani,

de kész volt vinni a terheket? a

társ hol van? hol a tett? a türelem

s biztos szövetség? hol van bölcs erőd?

Itt vagy, és mi csak siratni tudunk;

itt vagy, magányod megnyitotta zárt

kapuit a végső romlás előtt

s halálodban most felnőtté avatsz.

Még egy nap, és visz vágtató vonat,

még két nap, és beföd otthon a föld,

s majd jönnek órák, napok, évek, és

bennünket vár majd régi gyűlölet

s uj védtelenség, uj gond, uj seb, uj

kisértetek… Még! még! és ujra még!

hadd lássalak még egyszer! mielőtt

kilépek ezen a sötét kapun:

itt még te vagy – te sem vagy – s odakint

olyan magány vár, mint még sohasem.

(Bécs, az Alserkirche halottaskamrájában.)

Célok és hasznok között

Forgunk, mint műhelyben a gépek,

mint malomban a kő, kopunk,

s jön végül, bármibe fogunk,

jön a revolver, Duna, méreg.

Így volt mindig. Háboru járja,

szépség s igazság henye kéj,

örűljön, aki él, hogy él:

ez itt célok s hasznok világa!

Barátom, hitnek, akaratnak,

szépségnek és ami vagyunk,

munkálására csak agyunk

és időnk roncsai maradnak.

Nem ami vagy s ami lehetnél,

hanem ha még, mint isteni

fölösleg, maradt valami

benned, mialatt tönkrementél:

akkor kezdődhet csak a többi,

akkor kezdődsz csak te magad,

mikor már minden mozdulat

és vágy és tett emberfölötti.

Gonosz bölcseség ez, de béke,

és az kell. Kétségbeesés,

undor, de béke mégis, és

vak változás hazárd reménye.

Kimerülten, forogva-kopva,

éltem s élek majd, mint a gép,

míg rám nem csukja börtönét

az idő valamelyik odva,

és az se fáj már a szivemnek,

barátaim, fiatalok,

hogy előbb-utóbb, valahogy,

mint én, ti is mind tönkrementek.

Gyermek és bolond

Ki elég bátor hinni, hogy

szükség van a gondolatára?

szépségre, jóra, ideálra?

Csak aki gyermek és bolond.

Nagy a világ s láttuk elégszer:

szépség s igazság ritka vágy,

győz a tömeg s a butaság,

ahogy a tömegen a kényszer.

Mi mégis csak nézünk magunkba,

bár reménytelen ez a munka:

– „Igy szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.

S szól a bolond: – „Más ki segítsen?

Tékozlom magam és teremtek,

magam kedvére, mint az isten.”

Arany

Arany vagyok; minden piciny

morzsám az, minden porcikám;

gyűlölt és kártékony talán;

aranyból vannak bűneim.

Szoborban, műszerben, csatorna

mélyén egyformán lehetek:

öröktiszta lényegemet

nem fogja soha semmi rozsda.

Sok mindent lehet kapni értem;

de aki aprópénzre felvált,

az tőlem már egészen elvált,

mert réz s papir nem töredékem

s én messze járok, más kezén.

– Jól őrizzen meg a szegény!

Új lakásban

A parkettet már legyalulták,

most söprik a forgácsokat;

– bár gyalulnám le én is lelkemet

és söpörnék ki, ami összegyűlt,

belőle minden szemetet!

Milyen üresek még itt a falak,

s milyen tiszták! mint gyermekek

lakatlan lelke… Óh,

készül az új ház, de milyen

lesz benne az új lakó?

Ődöngök a szobákban szerteszét,

barlangban, második emeleten.

Idegen még, de máris az nekem,

mi bogárnak a páncél s ostromolt

katonának a fedezék:

sánc és fedezék: be védtelen

voltam eddig, fázó és meztelen,

s be jó lesz most, csupaszság évei

után e szép, friss falakat

új ruhaként magamra ölteni!

Szép, friss falak, tiszták, üresek,

ma még csak sok rejtett csövetek

mutatja, hogy éltek, a víz meg a fény:

mint tűrő, jóságos tehén

fehér testéből ömlik a tej,

úgy ömlik belőletek is

az élet… S mint a hitetlen a friss

forrásnál, mit Mózesnek a vén

szikla nyitott meg a csodák

legendás idején:

úgy állok én is a csoda előtt:

fényt fejek a falból, vizet, erőt,

élő villanyt a halott

kövek husából: él ez a kő,

s a benne lüktető

kapcsolókat és vezetékeket

valami nem-ismert Közösség

küldte hozzám, hogy életemet

szomszéd sorsokkal összekössék

s vezetve mind (együtt s rejtelmesen,

ahogy a Föld egyszerre vezeti

és egy tengerbe kis és nagy folyóit)

így szóljanak: – Érezd bennünk a lelkek

egyességét, mint tíz ujj érzi egymást,

mikor imára kulcsolódik.

Materializmus

Az uccán néha megállok s riadtan

nézem, amit sohase láttam eddig:

mindenütt új istenek lelke vedlik

és kísértetek járnak az anyagban.

És az asztfalt már nem aszfalt alattam

és lépni már sehová sem merek,

hisz mindenütt rejtett életeket

roncsolok szét ok nélkül valahol

az anyagban, mely értem robotol.

Anyám az anyag, jóságos csoda:

vacogott a fogam a szörnyü télben

és jött a szén, hegyekről jött a fa

s máglyára dobta testét szótlan értem;

és jött a kő és a felhőkbe mászott

s barlanggal vett körül és kivirágzott,

hogy szebb legyen szememnek; s jött a vas

és jön a vas mindennap, kalapács

lesz belőle és szerszám és kovács

és saját magát veri, karjai

nem unják meg házamat tartani

s mások görbülnek, sülnek és kihülnek,

lappá lapulnak, körré kerekülnek,

izzadnak, kopnak, dolgoznak, romolnak,

napszámosai oly örök nyomornak,

mely az állatnál is önzetlenebb;

simúl a gumi autóm kerekére,

ércmadár libben, hogy hátára üljek,

a benzin fölrobban, csakhogy repüljek

és mind a többi, cipőm és ruhám

és bútorom, poharam, ceruzám,

edényem, lámpám, könyvem, olajam

és mind a többi, minden, ami van,

gyorsaságom, kényelmem, gyógyszerem,

mámorom és tüzem és ételem

és rezgő húrok s billentyűk zenéje

jön-jön elém, hogy életem fölélje,

húsomon kívül s húsomon belül

kiigya lelkét és kegyetlenűl

szemétté, ronggyá, undorrá ürítse

a jóságos és nemes anyagot,

mely értem öltött ezer alakot

és nem bánja, hogy förtelembe hal

e földöntúli önfeláldozásban.

Barátaim, hogy tudjak hinni másban,

mint az anyagban? Egyetlen valóság

az anyag s nincs több oly igazi jóság,

mint az övé, ki minden pillanatban

milliószor megalázza magát

hűtlen fiáért, kinek neve lélek.

Az anyag öngyilkossága az élet

s hol lássak szebbet, jobbat hol keressek,

szégyenkezőbb hálával kit szeressek,

mint a türelmes, tiszta anyagot,

akit a pap csak gyalázni szokott

s bántalmazni a tiszteletlen ember,

sosem kérdezve, mért fut, mért liheg,

mért dolgozik hús, föld, fa, érc, üveg,

növények teste, ezerféle vér,

mely valahol s valahogy mégis él,

rejtett gerincek titkos veleje,

testtelen mozgások szent ereje

mért dolgozik érettünk szüntelen,

alázatosan és türelmesen,

mért dolgozik, mondjátok meg, miért:

mért dolgozik a test a lélekért?

Évek

Autónk berregett és én így beszéltem:

– „Hajnalban, délben, alkonyban, veszélyben

jó ez az ut, jó, hogy vezet.

A cél ki tudja hol lehet!

Minden uj tájnak, erdőnek, pataknak

ismeretlen titkai csalogatnak

és bizony magam sem tudom,

hogy ezen a hosszu uton

igazi jó szállással hol fogadnak.”

Az autó futott és én hátranéztem:

– „Minden kisér az elhagyott egészben

s bár elmaradt ezernyi nap,

egy sincs, mely róluk leszakadt,

mert ahogy nagy kanyarban megelőzve

oldalt a láthatár folyton előre

halad és úgy vonul mögénk:

velünk van a mult s a tegnapi utnak

testéből rak ma folytatást az ujnak.”

Lelkemben futott a gép, életemben:

– „Ki járta már be e vidéket, engem?

Hisz én sem ismerem magam

és e földnek sok titka van

s határán túl is uj határ dereng még.

A holnap tája bennem már ma vendég

s azt mondja: Várj! azt mondja, hogy:

Nem az vagyok, ami vagyok,

hanem amit hiszek s amit szeretnék!”

Besötétedett s futottunk az éjben:

– „Mi lesz velünk az uttalan veszélyben?” –

kezdtem, már-már hitetlenűl,

s ekkor láttam meg, hogy belűl

lámpáink egyre ragyogóbbra gyúlnak,

amint megyünk, mind nehezebben,

de gazdagabban s egyre szebben

az ismeretlen éjszakai utnak,

mert már csak mi világitunk magunknak.

Kiváncsiság

Aki hurcoltál összevissza,

kiváncsiság, gyalázzalak?

Tudom, az utnak rám ragadt

miattad sok bogáncsa, piszka,

és mégis: én vagyok a tiszta

s te a lélek szent éhe vagy,

hit fölött és kétely alatt

istent akaró ateista.

Kiváncsiság, éhség, kisérlet,

te vagy bennem az örök élet,

amely mindig uj utra indúl,

s folyton csalódva sem hiszi,

hogy ne volna még valami

érdemes minden eddigin túl.

A belső végtelenben

Szellemem néha a test ágyába merűl le

és elivódva, mint a por, mit beveszek,

nézi, bent, szivacsos éjszakába kerűlve,

hol a hús eleven tájai ködlenek,

nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes

test tudja csápjait titkokba nyujtani,

azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez

parancsait az ész hiába küldözi.

„Állj meg!” kiáltom, és: „Ne fájj!” s: „Tedd ezt!” Hiába,

a vak gép odabent csak zörömböl tovább

és akaratomon belül, magába zárva,

külön törvény szerint él bennem egy világ.

– Utaztál valaha, álmodban, képzeletben,

a vér sodrán, amely mint bolond vízesés

föl és alá kering a tűzpiros erekben?

Jártad a szennyek és csodák utjait? És

értettél valamit? Láttad, hogy ég sehol sincs?

Nézted már villogó, álmatlan agyadat,

a szörnyű üzemet, melynél különb pokol nincs

s melyben töviseit termi a gondolat?

Nézted, hogy indul a betegség ostromodra?

S hogy fú vad trombitát benned a szenvedély?

Láttad, hogy hal a láng keserű füstgomolyba?

Láttad, merre lakik a tündértestü kéj?

S láttad, a villamos és feszült idegekben

hogy futnak idegen parancsok szerteszét,

parancsok, melyeket ha megkap, beleretten

hires, nagy lelked, és érzed, hogy nem egyéb,

nem több akaratod, e dölyfös, hiu szolga,

mint érzékeny lemez vagy néma óralap,

amelyről az erők birkózását szorongva

olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?

Óh, mily titokzatos szövetség, zsarnok állam

a test, melyben a szent, kormányzó kémia

erők és anyagok lüktető mámorában

teremt és alakít, mindennek rokona,

mindenség maga is, – be vad és érthetetlen

és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint

barlangi utazó, a belső végtelenben

parányi szellemünk riadtan széttekint!

Árnyék

Tóth Árpád emlékének

Egy hosszú-hosszú éve már,

valami titkos akarat

kivette fáradt húsomat

férges kezeidből, Halál.

Egy év. Mégis: jobb, hogy vagyok.

Kislányomat ringatja térdem

s egyre jobban irtózva kérdem:

mi lett volna, ha meghalok?

Egy árny jön, mosolyogva int:

– „Jobb így!” – s látom, hogy jóbarát –

„mint szemétredobott ruhát,

szétrágtak volna férgeink.”

Aztán felsír: – „Fuss! Jaj, hiába!

Megesznek így is, összerothadt

ócska ruhát!…” – és sírva ott hagy

s én nézek üresen utána.

Győztes vereség

Oktalan kín, te, szivemen

mindig maró, keserü sajgás,

amelyen se asszony, se bajtárs

nem enyhitett még sohasem,

halálvágyam, harcoltam eddig,

de most békét kötök veled,

átadom dúlt életemet,

égesd, szabdald, rombold, ha tetszik.

Kígyót is megbűvöl a szem;

nem birtalak kiirtani,

hát most munkádat figyelem,

féreg, bolond sebész, aki

lelkemben sohasem pihensz:

rombolsz, de nem fájsz: érdekelsz.

Testem

Ki vagyok én?

Ami vagyok, alaktalan

folyna szét valami halálban,

de véletlen formát találtam

s most élek külön és magam.

Testem, szegény,

te vagy a teremtő edény,

aki egykor kimeritettél

a semmiből és segitettél,

hogy legyek a sok én közt én is Én.

Ami vagyok,

te vagyok, lábam és kezem,

te vagy a munkás és a hordár,

szegény testem, mindig te voltál

egyetlen szövetségesem,

és ha a sok

nyomorban lelkem megfutott

s nem voltam már csak akarat-roncs,

szétvert gyötrődés, – drága abroncs,

te megtartottál s ma is egy vagyok.

Testem, hazám,

te vagy egyetlen birtokom,

te vagy a földem és az ország,

értem verejtékezik orcád,

sebeid sírva csókolom,

mert igazán

eggyebb vagy velem, mint anyám,

otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –

testem, nyomorult proletár vagy

s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

Testem, szegény,

a lélek érted mit tehet?

Nagyon önző és gőgös úr

a lélek, de úgy rádszorúl,

hogy fájni sem tud nélküled.

Testem, szelíd

kihasznált állatom, szegény,

akit még én is üldözök,

a sok-sok idegen között

ki sajnáljon meg néha, ha nem én?

Megköszönöm,

hogy tüzes és jeges nagy útban

szolgáltál és adtál ruhát

és annyi ezer éjen át

vigyáztál rám, amig aludtam;

megköszönöm jóságodat,

hogy a robotok s hadak élén

jártál, míg pára lelkem élt,

és siratlak, hogy mindezért

oly rútúl fogsz bünhődni a végén.

Ketrec

Az egyik szól: – „Oly szép a hegy!”

A másik: – „Nézd, üvölt az utca!”

– „Légy szabad, alkoss!” – hív a munka

s az ember robotolni megy.

Mint csodálatos szerető,

csalogat a világ szerelme:

hangok, százfelől keveredve,

hivnak, más népek, más idő.

Sok a szép s az élet egyetlen;

aki választ, lemond; keretben

tördeli lelkünk szárnyait.

Óh, túlkicsiny ketrec a test

és mire elég volna, ezt

az egy kicsit is elveszik.

Halálfélelem

Ha más nem, a halál (mondottam sokszor én is)

a halál megsegít s végre nyugalmat ad.

De most az álom is ijesztő kábulat

és nem tudom, milyen idegen cél felé visz.

Sintér hurcolja így a leütött kutyát,

mely már sírni se tud, nemhogy visszaharapna;

fekszem, nagy ájulás zuhant az akaratra,

és rossz, hogy mint a sír, oly vízszintes az ágy.

Lassan izekre szed a magány és sötétség,

már külön dolgozik agy és szív és tüdő

s nyugodt ütemüket megrontva egyre nő

minden tagomban a didergő testi kétség.

Jaj, nem meghalni még! Minden kacérkodás

lehullott rólam és már csak élni szeretnék!

hisz én nem mondtam el, nem tettem eleget még!

még kell az öntudat! mert ki tudja, ki más

végzi el mind, amit magamért és magamnak

akartam, kezdtem… Óh, nem lehet, hogy csak úgy,

oly könnyen muljak el, mint fény a kialudt

körtében, amelyet két ujjal lecsavarnak!

Jaj, irtózatos ez, hogy meg kell szünni, és

nem amikor magunk parancsoljuk magunknak!

Ágyútűzben, mikor vad hősök meglapulnak,

még mindig van remény s lehet menekülés,

de élni, egy kicsit, végtelenben a véges:

itt biztos igazán, hogy vagyunk bábjai

valami vén, beteg akaratnak, aki

élvezi, hogy teremt s élvezi, hogy kivégez.

Mit akarsz, nyomorult? Tudom, nagy már a fa,

melyben gonosz eszed építgeti koporsóm;

fojtó két kezedet torkomra zárva hordom

s nem menekülhetek előled sehova:

szálljak bár berregő tündérerejü gépre

déllé téve megint az alkonyi napot,

hosszú árnyékkezét kinyujtja cinkosod

utánam, az idő, s visszavisz börtönébe.

Mert olyan csata ez, hol csak egy bukhat el,

verseny, hol az uszó nem jut el soha partig, –

s így megyünk tönkre mind, ahogy a test hanyatlik,

s egyre több a salak bennünk, a súly, amely

lehúz, – a nagy eget lelkünk ragyogva szántja,

még bízunk, akarunk, s egyszerre, mint bukott

csónakok, merülünk, s roncsunkra rázuhog

győzelmesen a föld fekete óceánja.

Ébredés

Mintha puha üvegtenger alatt

teljes sötétben úszna valaki.

Mély s halk orgonaszó borzong elő;

ki hallotta a kezdetét? Puha

bokrokat ébreszt, lépcsőket rak, és

megy, mint tompult fény. Vele megy a víz,

ágaskodik. Alatta meztelen

búvár mozdul. Vagy hulla? Különös

kezek tolulnak és a jó, meleg,

nagy zsibbadásból zúgva emelik

az ájult testet egyre hűvösebb

pillanatok s tájak felé. Hová?

Valaki nézi s azt kérdi: hová?

Valaki nézi, nagy szem, testtelen,

és vele száll, aggódva, fölfelé.

Föl! föl! Hová? Parafát dob föl így

az örvény. Vissza! mért akarsz megint

megszületni? Már régi, ismerős

hangok is hívnak fentről. Vissza! De:

Csak pár tempó még! Ki volt az? A nap

ide besüt már. Törd át börtönöd

roppant szempilláját! Tiz méter! Öt!

Még egy! Óh boldog börtön! Iszonyú

csattanás, uj csönd, és felébredek.

Két sárga láng

Este, ha lámpám lecsavartam

s lehunyom fáradt szememet,

két sárga láng még ott remeg

múló emlékül az agyamban.

Mint nap, mikor a láthatár

fölött már csak a képe száll,

úgy mennek, olyan haloványan

s egyszer csak észrevétlenűl

eltünnek és én egyedűl

maradok a belső homályban.

Hol vagytok, fénylő vándorok,

tükrös mélyemben merre jártok?

Biztos, hogy majd visszataláltok?

Milyen tengerbe szálltatok?

Vagy visszabujtatok, halódva,

mint mécses lángja a kanócba,

s ez a halál? – Bezárt az éj,

nincs része bennem a világnak

s belül, mint fülledt, szomju tájat,

öntöz folyóival a vér.

S visz a sötét. Egy pillanat csak.

Kettő. – Mi az ut és ki mér?

Három. – Minden egymásba fér.

Négy. – Nem mozdultunk egy tapodtat.

Öt. Egy. Hat. – Várj! – Hét. Egy. – Mi az?

De hisz itt minden ugyanaz!

Föl! Nincs értelme! Vissza innen!

De ut és szám most körbe áll,

aztán megalszik a homály

és most már többé semmi sincsen…

…Semmi. – Vagy mégis? – itt – De nem,

utoljára nem erre jártam!

Valami történt közben! Álltam –

s két láng – és semmi értelem!

Valami történt szakadatlan

és csak most kezd mulni agyamban

az éjszakányi pillanat:

Ajtót! Hivnak! Vendég jön! Erre!

Két sárga láng csap a szemembe

és ablakomban áll a Nap.

Testünk titkaiból

Amivé ingovány anyagokból az élet

gyurta, barátaim, be kár,

hogy olyan tisztátalan és csupasz, mint a férgek,

testünk, e rózsaszínü sár.

Bizony megundorít nemcsak egy pillanatra,

bármilyen szép és komplikált,

hisz a lét szennyeit szemérmetlen mutatja

s még szennyesebben a halált.

Kagylót és bogarat páncél véd; csöndben épűl

a kristály s anyagok örök cseréje nélkűl

érik fénnyé a föld alatt.

De születik-e majd, barátaim, a testünk

mocskos titkaiból, születhet-e mibennünk

egyetlen tiszta gondolat?

Cigarettafüst

Két akarat, két tett, az éber ész

két villanása közt piciny szünet,

tán lankadás, tán előkészület:

a tetszhalott percben szélrezzenés,

mely a tüdő szivacsbarlangjait

gáztámadásként elönti s a jó

meleg hús mélyét, szelid riadó,

nyugalmából fölveri egy kicsit.

A tömjéntől ördögök megszaladnak:

a semmitől irtózva csöndesen

cigarettázom s halkan nevetem,

hogy e kis füst, kék öncsalás, akármi,

tartalmat ad egy üres pillanatnak,

melyben nem tudnék semmit sem csinálni.

Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,

körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”

Hordom az élet bőrét, burkomat

s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:

millió véletlenből összegyűltem,

de már megszületve elkülönűltem

s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.

Ugy vénülök, mintha kis életemben

át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:

várom, hogy a halál kezébe vesz

s lehámozza rólam az életet.

Gyanakvás

Hitetlenebbűl mint Tamás

saját ujjamra is gyanakszom;

hagyjatok el, már ne zavarjon

öröm és semmi látomás.

Én már csak a rosszban hiszek,

s hogy minden mögött ott a rosszabb;

jönnek csapdái uj gonosznak,

csak még nem látja szemetek.

Magány, ki védsz, sorsom magánya,

mozgó buvárruhám, – a lárma

s a tett kivül van rajtad, és

kedv, hit s a többi odakint

oly idegen nekem ma, mint

egy mesterséges tévedés.

Szigeten

Ki miért küzd és mit tanít

engem többé nem érdekel,

oly megkinzottan hagytam el

korom szemeit s füleit.

Túlkorán túlsok túlközel

jutott hozzám s megundorodtam.

Maradjon minden úgy, ahogy van,

szivem a jobbért nem perel.

Csöndes remete lett a harcos;

köztetek járok, de utamhoz

nem akárkinek utja hajlik.

Megjön az én időm is; addig

őrzöm egyetlen életem,

magamban, mint egy szigeten.

Harminc év

Nem vagyok kész? vagy összedőltem?

A szeretet s a gyűlölet,

melynek száz keze épitett,

alszik vagy meg is halt köröttem.

Ki javítja meg, ami gyenge?

Talán nincs is rajtam födél,

hisz túlsok az eső s a tél

nagyon is bejár életembe.

Sötétben nézem magamat:

valami mindig törik-omlik.

Tégla? üres dísz? – nem tudom,

de tanulságnak megmarad,

hogy az épülő ház s a rom

egymáshoz mennyire hasonlít.

Majd

Majd téged is elhagy a feleséged,

majd megcsal a barátod, szeretőd,

majd ágyba mégy te is éjfél előtt,

ha csontod, tüdőd, ideged elégett.

Utólér minden: szemed gyönge, de

agyad, fúró, mind mélyebbre jut el,

mindent elérsz és már semmi se kell,

semmit se érsz el s minden kellene.

Amikor megszülettél, valaki

elindult, ellenséged, s követi

tünt napjaid lábnyomát mindenütt;

soká nem láttad, észreveszed egyszer,

futsz, elfáradsz, vársz, gondolkozni kezdel

s már nem is bánod, amikor leüt.

Felirat

Menteni, menteni, megmenteni!

Könyörögni az istennek, aki

megúnta örök trónját, ingatag

angyaloknak, hogy le ne bukjanak,

visszaszegezni hulló csillagot,

mosni a felhőt, ne fogja mocsok,

látni a rosszat: nincs semmi szilárd:

és mégis akarni az ideált:

Óh lelkem, be nehéz! s mint vád, ijeszt,

hogy sírodon ez volna jó kereszt

és felirat:

„Nevesd ezt a boldogtalant, aki

hitetlenül is próbált tartani

egy isteni és álmodott világot,

amelyben minden pusztulásra vágyott.”

Tehetetlenűl

Mennyi vágy volt, hit, cél, titok,

s mind sorban hogy levetkezik!

Minden nő meztelen.

Így szebb? így igaz? Kedvtelen

nézem az elfogyó napot

s ami következik.

Elég, hogy a szemeim élnek

és néznek messziről, világ.

Az ifjuság szép butaság

s érése után szívnek-észnek

siratja a leleplezésnek

nem sejtett bosszuját.

Elrontott a kaján varázsló

mindent, ami volt s ami lesz.

Tudom, mi mi, és hogy a nagy

titok örökre az marad.

Uj vágy, uj hit, ujszinü zászló?

Játék, fölösleges.

A tudás unalom: az újat

csak a kezdet találja ujnak

egy darabig;

mindenkiben fölkél a nap,

de mindent csak az alkonyat

mutat meg egy kicsit.

Folytatni? Munka, nők? – No és?

Nem több, amit cserébe ad

érte az életünk?

Megszégyenült és nem marad

többé velünk

az üdvözítő tévedés!

Élni lelkemnek semmi kedve,

olyan beteggé gyógyitott

már az idő.

Sokat gondolok két gyerekre:

furcsa, hogy nekik én vagyok

a biztonság és a jövő.

Ők hessegetik a halált

rólam. Majd csak lesz valami.

Tehetetlen nyit a virág.

Néha megráz a fekete

düh. Aztán? Ej! Ki kellene

a csillagokat oltani.

Útrakészen

Igy jó, csak tűnjetek, remények,

hasznosak a sujtó kezek,

rúgj meg, barátom, – hadd legyek

minden ütéstől csak keményebb.

Tudom már végleg gyöngeségem

s köszönök minden árulást,

köszöntök minden uj csapást,

a mely a kovács sors kezében

mégis keményre kalapál.

Lassan könnyű lesz a halál.

Túlságosan szerettem élni,

ezért volt oly nagyon nehéz

eleinte a szenvedés,

ezért kellett mindig remélni.

De már mindent végigbetűztem,

mindenkiről tudom, mit ér,

uj lelkem készűl most, acél,

nagy pőrölyök alatt, a tűzben.

Nem kell, hogy magam verjem-üssem,

elég kéz kalapálja lelkem:

undor s közöny rajta a zár,

a csönd hűs tengermélye vár,

kiváncsiságomat megöltem

s acélkoporsómban kinyúlva

süllyedek, páncélos halott,

a magányba, hol alhatok,

s szememet nem nyitom föl ujra.

Örvendj, lelkem, ha bántanak,

örvendezz és készűlj az utra.

Jégesőben

(Igazság, hol a hatalmad?)

Botozza a tájat

a jégeső.

Mit tiszteljek rajtad?

Sebeim fájnak:

gyűlöllek, Erő!

Mint tűz a vizet kénytelen

gyűlölni: ha szembekerűl

velem a világod:

gyűlöllek, ahogy az értelem

gyűlöli, érdektelenűl,

csak mert van, a butaságot.

S még jobban is: én a lélek

és az ész fegyvereivel

előtted semmi vagyok:

gyűlöllek, mint a féreg

a talpat, amely

rátaposott.

Mert rámtapostál, vak erő,

hatalom, butaság,

tömeg;

mint termő tájat a jégeső,

botoztad és botozod tovább

az életemet.

Dühből tiporsz? mulatni? vakon?

Ha pusztulok miattad,

mindegy nekem.

Hol az igazad, Hatalom,

s Igazság, hol a hatalmad?:

én már nem kérdezem.

Én már tudom, pusztulni kell,

s mondom mindenkinek:

– Rajtad a végveszély,

téged már semmisem érdekel

s nem fontos senkinek,

hogy élj.

Talán csak most, talán csak itt,

de aki jobb, aki különb,

kitaszított fiú;

próbál a jámbor egy kicsit,

hisz, rajong, elborzad, dühöng,

aztán lesz szomorú.

Mit, szépség? egek éneke?

A dísz, mely kente-fente

a felszínt, oda van;

haszon a világ lényege

és aki gyenge,

maga van.

Mint én. – Sötét lett.

Fáradt vagyok.

Mit akartam még mondani?

Kár volt ezért is. A féreg

hallgatni fog:

rálépett valaki.

Gyűlölet, hol a hatalmad?

Te is elhagysz? Persze. Unottan

kopog a jégeső,

s végül a csönd marad csak,

ahová visszahozhatatlan

visz az idő.

A bolond kezei közt

Vak kezei néha

csupa jóakarat,

nem tudja, hogy összetör,

amikor simogat.

Mi vagyok neki?

Zsákmány? dísz? drága gond?

játéka? vagy étele? – Lepkét

fogott a bolond.

Bolond hatalom

és óriás;

sors, élet, idő:

neve, keze száz.

Neve: minden, ami

nem mi vagyunk;

keze: minden, amit

nem akarunk.

Forgat a bolond, nézeget

és csavar ide-oda;

bent régmúlt századok árnya jár

vagy még a bestia;

a sok titok, amiből a jelen

kint és bent összeállt,

szerkezetemben működik

és figyeli magát.

Forgat a kiváncsi százkezű

és út se be, se ki;

törnek, rángatnak, tiltanak

a bolond kezei,

s mint gyermek törli a lepkeszárny

szivárvány-mosolyát,

szörnyeteg ujjára tapad

rólam az ifjuság.

Romboló kezek mindenütt,

pénz, munka, szerelem;

hány kéz szed szét és hány parancs

rendelkezik velem!

Kezek szélvésze motollál

örvényt körém:

mind préda vagyunk

s ki lehet szökevény?

Te, Iszonyú,

te akarod így?

Megtesszük mind, amit akarsz,

akárhogy undorít.

Kezem-lábam kitépve:

így tetszem? Igy se? Csak

nem értesz hozzám? Vagy talán

élvezed a kínomat?

Év, évre, cibálnak

idegen erők,

együtt, külön, össze-vissza,

sirók, nevetők;

év-évre lassan pusztulunk

gonosz ujjaik között,

nem tudva azt se: ki bolond

van e sok kéz mögött?

Egyetlenegy vagy

Nem! Semmiért!

Az életet?

Se aranyért, se ingyen!

Nem! Senkise! Mért?!

Nem akarhat ilyet

igaz isten.

Ez vagy, ez a test, mely

mint szent kerítés

őriz örökké;

s értsd meg: csak egyszer!

csak most! csak itt! és

sehol soha többé!

Soha! – megtanúld.

Csak most! – ne hallgass

őrültek szavaira.

Bármily nyomorúlt

vagy is, te vagy csak

életed ura.

Irtóztató

magány a harcod

idegenek között;

élj, ha ez a jó,

halj meg, ha az jobb:

nincs senkihez közöd.

De vigyázz: parancsok

öklöznek előre

könyörtelen;

s te mégy, hogy a zsarnok

másnak belőle

haszna legyen?

Meghalni? Ember!

Hogy másnak öröme

s eszköze légy?

Ne felejtsd, ami fegyver

van ellene,

mind szent s a tiéd!

Soha! – Számkivetett vagy,

de úr, ne felejtsd el!

Kívüled semmi sincsen:

egyetlenegy vagy

egyetlenegyszer

s oly árva, mint az isten.

Pária

Lábam, ne mozdulj sehová,

fordul a föld még talpad alá.

Értünk hegy s tenger maga jön el

s boldog lesz, hogy bennünket emel.

Kezem, ne nyúlj most semmi után,

szivem, ne bolondúlj senki után,

király vagy, koldus a földeden,

de kész már benned a győzelem.

Vigyázz, pária, büszke légy,

tűrj, várj, te így is többre mégy,

te megcsinálod, mit más csak akar,

és fiatal vagy még, fiatal:

mindent, ami jó, ami szent, ami szép,

mit most csak a kisértő hoz eléd,

mindazt, ami még csak szánalom,

mindazt, ami kellene már nagyon:

mindazt neked őrzi a távol idő

s kincsekkel térdel eléd a jövő,

csak bírd a sorsot, a mai nyomort,

s lelked a vágyban el ne pazarold!

Ne magamat?

„Ne magadat!… Az Ember

sorsa kicsi,

ma nagyobb jajra tüzesek

a világ sebei,

rád is kíváncsi lesz az idő

holnap vagy holnapután:

mit akarsz most, Egyetlen Ember?

Hallgass, magány!”

Nem hallgatok! A nagy is

csak sok kicsi.

Hát nem mibennünk fáj a világ,

ha vannak sebei?

Már roskadok, s egy terhemet is

ki veszi, ki veszi le?

Mi közöm az olyan világhoz,

amelynek hozzám nincs köze?

Mi nékem a világ nélkülem?

És ha egy pillanat

tud tetszeni még, csók, őszi táj

vagy ezüstlábú patak,

vagy akármi még, ha akármi e dúlt

időben öröm nekünk,

egy jajt csittít el a sok közűl

becsukódó sebünk.

De hol az a csók? az a feledés?

szépség, akármi, hol?

A pénz, amiért megdolgozunk,

bosszút áll, mint a nyomor:

szélcsönd, szabadság ingyen a

szegénynek sose jár

és napról-napra jobb barátom

lesz a halál.

Láncban, fulladva, romok alatt

építem az eget,

nő az undor, fogy az erő

és fogy a szeretet.

Banda a világ, banditák

az öklök és az agyak;

van, aki bölcs és jót akar,

de mit ér, ha vak?

Ne magamat? De! Magamat!

Mindenki magát!

Nem magamért, mindenkiért

siratom én a magányt.

Magad vagy, Ember, a hadsereged,

és a harc rémületes;

undorodj s halj meg, tiszta szív,

de míg bírsz, védekezz!

Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok

és neki az érdeke más

s az igazság idegállapot

vagy megfogalmazás

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen

s ami szabály, mind nélkülem

született:

ideje volna végre már

megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt

lesve alázatosan?

Fut az idő, és ami él,

annak mind igaza van.

Én vagy ti, egyikünk beteg;

és mégse nézzem a fegyvereket,

hogy szeretet vagy gyűlölet

közelít-e felém?

Ha mindig csak megértek,

hol maradok én?

Nem! nem! nem bírok már bolond

szövevényben lenni szál;

megérteni és tisztelni az őrt

s vele fájni, ha fáj!

Aki bírta, rég kibogozta magát

s megy tőrök közt és tőrökön át.

Ketten vagyunk, én és a világ,

ketrecben a rab,

mint neki ő, magamnak én

vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,

az értelem szökik,

de magára festi gondosan

a látszat rácsait.

Bent egy, ami kint ezer darab!

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenűl?

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,

s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos;

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,

se jó, se rossz.

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott

még rémlik valami elhagyott

nagy és szabad álom, ahogy

anyánk, a végtelen

tenger, emlékként, könnyeink

s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok!

Nekünk többé semmit sem ad

ami kint van, a Sok.

A tömeggel alkudni ha kell,

az igaz, mint hamu porlik el;

a mi hazánk az Egy, amely

nem osztozik:

álmodjuk hát, ha még lehet,

az Egynek álmait!

Menekűlni

Csak közelről ne! – Lelkem,

máris mi maradt?

Üldözd a tegnapi, holnapi

sugarakat,

különben örök panasz leszel,

hogy véres zsebelés a világ

egyik fele és a másik

vértelen hiuság.

Csak az igazat ne! – Egyenkint,

az agyakban, talán még lehet;

de ami belőle piacra lép,

mind érdekképviselet.

Mindennél jobb már a feledés

s bölcsebb a jóakarat,

ami itt vagy ott számunkra még

véletlen akad.

Csak semmi hit! – Az észnél

mi nagyobb csoda?

távolibb túlvilág? gyönyörűbb

s félelmesebb babona?

Csak semmi ész! – A hitnek

minden hatalma

szűkűljön össze, mint a világ,

magadra.

Csak hazudni! csak messziről!

Csapd be magad, ahogy tudod!

Szavaidat is értse úgy

mindenki, ahogy neki jobb.

Csak azt mondom, amit életem

meséje mond;

barátom, itt menekűlni kell:

légy hát bolond!

Akkor birod még. Menekűlj,

mindegy, hová:

álmodd magad a jövendő

szárnya alá.

A többi? Szerencse! Az árnyék

már a szívedig ért.

Légy hát bolond, de

tudd, hogy miért.

Bolondok

Menjetek máshoz vigaszért!

Paphoz! Nőhöz! Akárhova!

Aki itt még örülni tud,

hazug, gonosz vagy ostoba.

Nektek öngyilkosság, ami

nekem céltalan nyugalom:

mindent tudok és tűrök és

unatkozom.

Hogy más is voltam, nem segít,

hogy más is leszek, nem vigasz;

hogy tisztább voltam, tévedés,

hogy tisztább vagyok, az is az.

Nekem minden egyforma már,

s hogy az élet hogy múlik el,

a másé vagy a magamé,

nem érdekel.

Magányom koronás ura,

mint minden féreg, vagyok én;

nem több, mint amit megeszek,

az állat, vagy a rab növény.

Király vagyok, alázatos,

ki díszeit és rongyait

becsülni vagy szégyelni nem

méltóztatik.

Világ szive, Nap, vén bolond,

mindennek te vagy az oka!

Te szültél! te mozgatsz ma is

mindent buzgón ide-oda!

Elnézem kis játékaid

és azt mondom: Jó lesz, ha már

társad, az a másik bolond,

bennem megáll.

Politika

„Mily gyönyörű a szenvedés!

A lemondás milyen hatalmas!”

– Meg fogod únni, s leszel aljas;

a mi erényünk itt kevés.

Mit, szépség?! Háború jön ujra,

háború mindig: tenni kell!

Egy perc, és áruló leszel,

vagy az se, csak egy buta hulla.

Már itt a szörnyeteg. Utálod?

Vele vagy ellene! Magányod

barlangját kard kutatja át.

Lemondás? Nincs! Az üldöző

nem mond le rólad! s a jövő

azé lesz, aki bestiább.

Mint ti

„Önzésed fáj, a hiuságod!”

– mondtátok s korbácsoltatok;

aztán az én kezem fogott

ostort magamra, s visszavágott

rátok is, mert a tisztaság

gyermekhitében így akartam

büntetni bennetek s magamban

az ember nevű bestiát.

Hol vagy már, égi akarat?

Nem bűn s nem bűnös semmi, senki.

Önzésem? Az is én vagyok!

Megkoronáztam magamat:

király vagyok! és kutya! mint ti,

akik most meghallgattatok.

A Párt válaszol

Ember, hogy ne légy csupaszon,

erőidre és terveidre

láthatatlan páncélt terítve

valaha még védelmet adtak

neked is a legfőbb hatalmak,

a hiuság és a haszon.

Most itt dideregsz csupaszon.

A hiuság, amért megölted,

magával vitte az erődet,

s mert haszna nincs semmi igaznak,

ami maradt lelkedben, az csak

az érdektelen szánalom.

Én is így látok, csupaszon.

De nekem semmi az igazság:

járom a nagyobb érdek utját.

Csak az megváltó, aki használ!

Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már

segiteni a barmokon?

Akkor mégse vagy rokonom.

Te! te kívül vagy a világon!

Nem is nevetsz a butaságon!

Nem is lázadsz ellene! – Ember,

most már tudom, hogy idegennel,

az undor és az unalom

magányával vitatkozom!

Ki kellett volna oltanod rég

az életedet, s hogy birod még,

azért birod csak bizonyára,

mert tudásod képmutatása

eddig megvédett utadon.

Vigyázz! Készítem ostorom:

mert gyenge vagy a hitre, tettre,

mert nem figyelsz az emberekre,

mert érdektelen vagy, beteg vagy,

mert igazság vagy, szörnyeteg vagy

s számodra nem lesz irgalom!

Tűzbe és fegyverbe

Megtérést kívánok magamnak és

mindenkinek.

Óh, ha lohasztaná a szenvedés

szomorú

testemben a lobos életet!

Ha ujrakezdeni lehetne! vagy a kínt,

a sok tévedést kitörölni, mint

aszpirinnel a tegnapi

főfájást! Óh, ha lehetne

még egyszer egybe-

ölelni, amit szétszakitottam,

s becsukni, amit kinyitottam,

a gyűlölet

nehéz kapuit, s kiirtani

a mérgeket és ellenmérgeket,

melyek most fekete

éveimben táboroznak, pokoli

seregek urai,

s nem törődnek vele, hogy az örök

hadjáratok s hitvány pörök

sivárságában az egész

szent örökség elmegy, a vetés

felpörkölődik, a nép s a föld

elsorvad, és fiatal

életünk tűzbe és fegyverbe hal.

Fiatalokhoz

I.

Neked ez se jó, neked az se jó,

kutya lélek.

Csak tudnám legalább, mit akarsz,

csak ismernélek, értenélek!

Én megnyugodnék, de te morogsz,

tiltakozol!

Az a gyerek vagy, az a hű akarat,

aki voltam valamikor.

Az a tiszta hit, az a régi gyerek,

csupa mocsokba lát.

(Igaza lehet; de megéri, hogy

így marja miatta magát?)

Igaza? biztos? – kérdik a Bölcs

szörnyű szavai:

Mindenkinek csak az igaz,

ami hasznos neki!

Alkudj meg és élj, ez is elég,

bolond gyerek!

Ne sírj; s ahol mindenki vak,

hunyd be te is a félszemed!

II.

Nem! nem! nem lehet abbahagyni!

Folytasd te a versemet,

ne hallgass, vádolj, tiltakozz,

te régi gyerek!

Csak fájj, csak sírj! Fegyver a sírás,

fegyver, míg nincs egyéb;

sokan fájtok ma, fiatalok,

kiknek az alku nem elég.

S ha gyenge, ha szörnyű és ha mese

az igazság, az se baj.

Ti más is vagytok: erő! idő!

S az idő mindent kicsikar!

Lelkem, hű őröm, meg akar

lopni az élet:

vigyázz, fülelj, rázd láncod, ugass,

lelkem, te kutya lélek!

Hazám

Nem faluba, nem Budapestre

és nemcsak magyarnak születtem,

fél Földre süt a nap felettem,

fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,

apám a mult egész világa

s addig terjed hazám határa,

ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét

más érdeméből lopja ki

s ripacsként a mellét veri

azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,

e föld, hol mindent, ami ember,

vágytam példázni életemmel,

lehetne egykor büszke rám.

Tao Te King

Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek

lát valamit;

védelem kell védtelen életednek,

s védekezik.

Gyöngeséged páncélt izzad magára,

mint a csiga;

száz karddal jár benned előre-hátra

minden vita.

Utak sara, vágyol a messzeségbe,

s bár itt maradsz,

felkapaszkodol a tipró kerékre

s vele szaladsz.

Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb

a tisztaság

s aki nem olyan, mint te, az se vethet

követ reád.

Minden erényed bűnben született és

bűn lesz megint,

de az akkordba a sokféle zengés

viszi a színt.

Kiépited magadból, mint a számok,

a végtelent,

és mert csupa rendetlenség vagy, álmod

s urad a rend.

Nevetve cáfolsz, hogy cáfolva hidd el,

amin nevetsz;

igaz egész csak ellentéteiddel

együtt lehetsz.

Egész életed leplez és leleplez,

de odajut,

odafut mégis, lassan, így, szivedhez

az Igaz Ut.

Rigvéda

Nem volt semminek nemléte, se léte,

nem volt levegő és fölötte kék ég.

Hol volt a világ? Mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,

egymásban pihent a nap és az éjjel;

lélegzés nélkül lélegzett magától

az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt;

s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek

magva és ura minden ösztönöknek;

nemlétig érő gyökerét a létnek

ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,

mi volt alul? és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erők forradalma,

lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutatnak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S ha istenek is csak azóta vannak,

ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra

őrködve néz, aki a maga őse,

Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:

Ő tudja! tudja! – Vagy nem tudja Ő se?

Csillagok közt

Törvényszék? Én is az vagyok!

S jogomat bár vitassa minden,

ha itt és most és én tekintem:

így forognak a csillagok!

Csillagaim, hová zuhantok?

Hová zuhanok nektek én?

Az irány már csak tünemény

s mérlegeink ingó kalandok.

Függvény lett minden, ami volt;

a titok egyre veti fátylát,

a szem mégis mind több csodát lát,

mert minden törvény elromolt:

egymást bénítják s tologatják

rugalmas terek rácsai

és ezer idő hirdeti,

hogy túlkevés az Egy Igazság.

S ti, vak szabályok, kész igék,

parancsai a látszat Egynek,

szívek, kik sohse sejtitek meg

a szerkezet szerkezetét,

Emberek, ti ítélni mertek?

Tudhatjátok (azt hiszitek?)

mért volt mindaz s mi lehetett,

amit más tett vagy sohasem tett?

Törvényszék? Én is az vagyok!

Nézek magamba, csillagokba,

és ítélek és szánakozva

felmentlek titeket, Vakok.

Boldogság

Unom már ezt az örökös

siránkozást s megvetlek érte.

„Boldogság!” Lelkem, lásd be végre,

hogy gyerekes ábránd nyügöz.

„Boldogság!” Isten és a többi

tündér rég meghalt benned is

s létedből az infantilis

reményt ma se tudod kiölni?

Vigyázz, becsap a régi hit!

Nem vagy gyerek, s indulsz a hídra,

mit a kaján bűvész, a Mintha,

az ég felé eléd vetít?

A Mintha mondja: mintha volnál

és mintha volna csakugyan

minden, aminek neve van…

De te tudod, hogy nincs! tudod már!

Nem? Nem tudod? Hát menekűlj,

bolond, és ess kétségbe! Álmodj!

Teremts, no teremts túlvilágot!

(Ha megbutulsz, tán sikerűl.)

Két lány térdtől bokáig

Négy gyönyörü láb

libbent autóba.

Két lány. Legalább

tudnám, ki volt!

Nem érdekel már

az utca, semmi,

csak menni kéne,

utána menni

négy villanásnak,

gyalázatos szép

csalogatásnak,

valami könnyű,

gazdag örömnek,

annak, ami ott

libbent autóba

és tudja isten,

hol jár azóta!

Négy gyönyörü láb

libbent autóba.

Többet nem láttam.

Két nő. Ki volt?

Rohan az utca

föl és alá;

jöttek és szöktek;

honnan? hová?

Nyugodtak, szépek,

piszok az élet,

hej, hogy örűlne

dühöm nekik!

Két nő: melyik szebb?

Kéne: melyik?

Négy lábat láttam,

azt se sokáig,

két gyönyörü lányt

térdtől bokáig.

Nem érdekel már

az utca, semmi,

csak menni kéne,

utánuk menni,

örűlni nékik

térdtől bokáig,

s tovább, sokáig,

örűlni ujra

valami jónak,

ami gyerekké

ringat-altat:

keresni bennük

a nyugalmat,

katona lelkem

tűnt vendégét,

érdes életem

ellentétét.

Mondd, igazán bűn,

hogy e két lányban

valami újat

ugy megkivántam,

valami könnyűt

és idegent?

Ha bűn, legyen bűn:

bűn akkor a jaj

s gazember mind a

szegény s fiatal.

Négy gyönyörü láb

libbent autóba,

és tudja isten

hol jár azóta;

valami itt volt

és elhagyott, –

be fáj, hogy egyszer

meghalok.

Körúti éjszaka

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?

Akárhogy kellesz, a szeretkezés

énnekem már nagyon kevés

s eddig is csak azért kivántalak,

mert olyan más, oly friss és könnyü vagy.

Én nehéz vagyok és fáradt nagyon,

s gyermekkorom

oly sötéten áll éveim mögött,

hogy mindenütt a pénzt látom s körötte

az örökre

elrontott sorsok nyomorát.

Terád

gondoltam az éjszaka (szebben

nem gondolhat asszonyra senki)

és a februáréji kék hidegben

húszéves rongyos állatok

lékelték mellettem az utat.

Nyilt a vasfödél; rothadó szagok

csaptak ki fehér gőzben gomolyogva

az aszfaltból, ahol a nagycsatorna

megnyitotta Budapest beleit.

Imbolygó árny, lámpással a kezében,

szállt le a létrán; és utána néztem

s láttam, mi az, ami ott tovazúg,

az a földalatti vasút,

az az áradás, amely odalenn

öklend és habzik, az a szenny,

amely lucskos boltívek alatt

öblíti belülről az örök

palotákat és gyomrokat.

Húszéves rongyos állatok

végezték lent az alvilágban azt

amit persze végezni kell,

és én értettem a panaszt,

amit ők már nem is gondolnak el,

csak gázolnak, térdig-bokáig

a belek sarában, kalapálnak,

Krisztus gyermekei, s kiabálnak,

mint gyermekeik és apáik.

Sokáig

néztem a megnyilt föld alá

s rád gondoltam, szerelmesen,

s most azt hiszem,

hogy a szerelem nagyon kevés.

Vezényszó, szitok, vicc és röhögés

kongott fel a fagyott föld alól, –

nem hallottad?! Hallhattad volna, mint

lélek, ki bennem voltál test szerint:

hallhattad volna, úgy éreztelek;

s éreztem azt is: ha ezek

a borzalmas kezek,

mocskosak, durvák, véresek,

arcomba csapnak, meg se mozdulok,

s oly idegen

lettél egyszerre nekem,

hogyha akkor velem vagy és ezek

a véres és szörnyű kezek

terád rohannak

s megosztoznak fehér testeden: én

nem sajnáltalak volna szegény

állatoktól: egy mozdulat

s egy rezzenés

se pártolt volna hozzád tőlük, és

álltam vagy továbbmentem volna, csendben

s mit tudom, hány halállal a szivemben.

Mit tegyek most, mit mondjak most neked?

A szerelem nagyon kevés

és hogy ne lássam, ami rossz,

te sem lehetnél már ahoz

elég erős és aljas feledés.

Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám, amit

meg ne tetéznék;

katona vagyok katonák közt

s te vagy a vészfék:

megállitasz, fogsz, hogy megint

gyerek lehessek;

tudom, hogy ma is jó vagyok,

mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,

magam se értem;

szidtam a szerelmet, mikor

róla beszéltem,

láttam bukásnak, butaságnak,

esküszegésnek,

üzletnek, bűnnek, állati

kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a

förtelmes étel

megtöltött annyi csömörrel és

annyi szeméttel,

hogy sírtam: két szájjal eszi

testem az asszony –

(s mégis ellenség volt, aki jött,

hogy visszatartson.)

És most szeretlek, mintha volnék

megint huszéves;

tested és lelked porcikái:

mind kedves-édes;

kiábrándultságom megint

gyermeki hit lett,

mert azzal gyógyitasz, ami

megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb

volt már az inség,

akkor mutatta meg szived, hogy

van még segítség:

akármennyi a kín s az undor

akármilyen nagy,

mind-mind elmúlik csendesen,

ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem birom

s te vagy a béke,

háboruimból kivezetsz:

szeretlek érte;

utamon a halál felé

vészfék szerelmed;

melletted mindig jó vagyok,

azért szeretlek.

Meg fogok halni

Meg fogok halni, súgta valaki,

mikor kezet csókoltam és közelről

megláttam a ruhán s az ingen át

melled kezdetét s térdeid fölött

friss husodból annyit, amennyin elfér

egy kéz, vagy ezer csók. Kivánjalak?

Meg fogok halni! Néztem arcodat

s öledet is megizleltette már

az az egy kézcsók, egész bőrödet

fölvonultatta ajkamon, s örök

gyönyörüségre vágyott ez a perc.

Meg fogok halni, súgta valaki.

Meg fogok halni könyörtelenűl

s lehetsz enyém: én mégis megöregszem

s meg fogok halni, mint te, akivel

be akart csapni most a feledés.

Meg fogok halni, én, e szomju lélek,

ki ma örökre megkivánt: e test

meg fog halni s csak az marad utána,

hogy elmesélte vágyát s elmesélte,

hogy lemondott rólad, mert élete

az öröklétben csak egy pillanat volt.

Tenger

Egymás alatt s egymás felett

s egymásba nyilva meztelen

omlásban, mint ha testtelen

hangok érkeznek süppeteg

s oly földöntúli szerelem

lelkével lüktetik tele

a levegőt, hogy a zene

megszületik a semmiben,

egymás alatt s egymás felett

s egymásba nyílva mindig új

vágyban, mely lankadtan borúl

uj s uj szomjakkal telitett

ölelkezéseikbe, hol

ezer mozdulat egyesűl

s kielégíthetetlenűl

szétválik s újra egybefoly,

egymás alatt s egymás felett

nyitódva és csukódva szent

törvény szerint, mert messze bent,

bent is kitárják testüket,

úgy ringva-úszva kívül és

belül, hogy minden tétova

mozdulatuk csók és csupa

egymáson átbujt ölelés:

hullám alatt s hullám felett

örök-sóváron s meztelen

hullámok úsznak, testtelen

gondolatok, szerelmesek,

forrón, buján, reménytelen,

hullámok végtelen sora,

boldogtalan hullámok a

szerelmes tengeren.

Nők

1.

Mikor a kielégülés

hűti már vágyad tetszhalottra

s mégy megint, mégy gőgös robotba

s látod, hogy mindent férfi-kéz

épitett, férfi-ész s verejték,

valami hősi akarat

esztelen kényszere alatt

kalapálva célt és szerencsét:

hogy bírsz (az Anyákon kivűl)

a nőkre gondolni, e csacska,

gyerekes és élősdi fajra,

hogy bírsz gyűlölettelenűl

gondolni még a nőkre, átkos

sorsod kétes diszeire,

akiknek semmi közük e

csikorgó és sötét világhoz?

2.

Hiába épít, látni kell, hogy

sivár csoda s bús rend az ész

s erő, dicsőség, munka, pénz

s a többi gőg mind hamar elfogy,

s ha végleg megnyilt a titok:

hogy butaság a hősiesség

és minden harc és cél üresség

és a jobb rész nekik jutott:

nem térünk-e meg akkor áldva

hozzájuk, és nem mennyei

vigaszunk-e épp gyermeki

szivük édes hancurozása,

vagy amikor ez nem elég

s a végső feledést keressük,

tudjuk-e nélkülözni testük

irgalmas kábitószerét!

A test védekezik

Mit mondanál, zsarnok, ki bennem élsz még,

mit mondanál, örök hang, aki kérdez

s kutatja, hogy az ember mit miért tesz,

mit mondanál, bíró, ha így beszélnék?

„Bűnös lehetek, mégis béke kell,

mert nem birom már. De békét mi adhat,

amig az önvád (szörnyü gép,

parancsa: rágni) folyton őrli

életem igaz erejét?

Ostort a kezébe kik adtak

e kutya papnak,

hogy a vádjai sose fogynak?

Ő tán igaz, jó, tiszta? Nem:

mind gonosz, ami árt nekem!

Bűn és rabság? De hát a rab

a bűnnél néha fontosabb!

Bűnös a test? Elhinni bűn!

Bűnös, mégis? Mit tudom én!

Talán a törvény az, nem én.

Ne üldözz, kértem sírva százszor

vádoló, vádlott lelkemet,

nehéz mérgekkel kábitottam,

de csak egy perc volt a szünet

és ő tovább tépte sebeimet.

Te gyógyitottál, női hús,

de a gyönyöröd már gyanús,

mert a hús mindig háborús,

és éveim már mást akarnak,

nyugalmat, igazi nyugalmat.

Itélj, vagy ments fel, nyomorult!

Mert elfáradtam már nagyon,

s mindenki, mint én, gyilkosom,

aki les, üldöz s kérdi, hogy

rémült idegem mit miért tesz…”

Mi közöd hozzám, bíró, ha nem értesz?!

Vidám tudomány

Ami kezdődött keserűn,

édes lesz lassan s egyre szebb

s megértjük, mert kényelmesebb,

hogy e földön semmi se bűn.

Így szól a vidám tudomány

és szava bűvös, végzetes;

az idő bölcsessége ez,

de nekem csak bölcs, nem vidám.

Mert fáj az ész is, fáj neki,

hogy a törvényt nem birja el

s a tűrhetetlent tűrni kell,

hiszen igaznak ismeri.

Hit, erkölcs, nagy konvenció,

s ti, sok kis külön őrület,

betakarózik veletek

és üdvözűl az álmodó.

Mondom tehát: – Testvéreim,

ha van még aki aluszik,

ne zavarjuk meg álmait

s hagyjuk a mosolyt ajkain.

Mert az ébredés hova visz?

Csöndes légy, alvók őre, pap:

ki a gonosszal küzd sokat,

lassan gonosz lesz maga is!

Ébredni, tudni, látni bűn!

– Voltam más is, emlékezem,

álmodtam én is édesen

s most sírok, mindig, keserűn.

Vigaszok

Ne szégyenkezz, ne sírj; aludj,

szegény, megcsúfolt földi jóság;

nem csalt meg téged a valóság,

csak gyermeklelked érzi úgy.

„Aljas volt” – sírod untalan –

„és szörnyű, hogy hazudni birt!”

Az aljas nem aljas, ha nyilt?

Ami van, annak piszka van.

Lelkedben, titkon, odabent

kezdődhet csak a jó s nemes;

az igazság rettenetes:

te vagy rendetlen, ő a rend!

Számodra nincs itt más vigasz,

csak a túlvilág az agyadban:

álom, tehát cáfolhatatlan,

s szép lehet, hiszen nem igaz.

És hidd meg, az sem boldogabb,

akit az álom végtelen

ege helyett elégtelen

anyagok mámora itat,

mert végül semmiért fizet

nem egy szakadatlan varázsnak,

csak egy vénülő uzsorásnak.

Te még lehetsz elégedett,

de ki telik a testi mámor

teljével is? Pedig a kéj

elszáll és hideg tetszhalott

marad csak az élő csodából

s körötte vágyak s éh kinok

ugy sirnak, mint tolongva döglött

anyjuk kihült emlőinél

a vinnyogó vak kutyakölykök.

Két ország határán

Ha még megkivánsz,

megkivánlak érte,

kevés már a kedvem

földi jóra, szépre,

kezdek öltözködni

jégbe, hófehérbe.

Nem érek rá többé

könnyű ölelésre,

ha nagyon szeretsz,

hálás leszek érte,

ha nem csábitasz el,

magad vesztesége.

Én már csak az égre

nézek fel maholnap,

két ország határán

lábaim topognak,

az is csak búcsú, ha

szivedbe botolnak.

Ha még itt marasztalsz,

hálás leszek érte,

nagyon nehéz az út

az őszbe, a télbe,

nem kisérhet oda

nyarad édessége.

Megyek mégis. Kell a

béke tisztasága,

nem tudom, mit ér, de

ma még fáj az ára;

várjak, most, miattad,

várjak, utoljára?

Sirva így bucsúzom,

régi életemtől,

ha nem húzom is ki

kezed a kezemből:

nincs út visszafelé

e szomorú percből.

Öltöztet az idő

jégbe, hófehérbe,

két országban járok,

mindegyiktől félve;

akármit választasz,

megszenvedek érte.

Vámpirok ellen

Szégyen a test? lealjasít?

Nagyobb szégyen, hogy gyötrődtem miatta

s gyér örömöm parazsait

didergő magányom is oltogatta.

Mért bűn? Ki őrűlt tette azzá?

Senkinek sem ártok vele.

Gyöngeségem engedte nőni harccá:

ez az igazi szégyene.

Mert túlsokat elhittem én,

pedig e harc csak babona,

csak a bosszúvágyó erény

értelmetlen diadala.

Mert vannak ma is vámpirok, irígy

élősdi rémek, ismerem magam, –

s nagyon ránk fér, hogy néha így

imádkozzunk, mindannyian:

Nélkülözések, munka s a halál

nagy tényei között s a félelem

gonosz útján emeld magasra már

becsületes lámpádat, értelem!

Egy asszony beszél

I.

Neki az élet a szerelem

Mennyit kinlódik, hazudik

szegény!

Megbujnék vele akárhol a

föld kerekén.

De neki az élet a szerelem,

nekem csak ő meg én.

Mennyit hazudik s hogy fáj neki hogy

hazudnia kell!

Más nők, s én persze csak hazudom:

nem érdekel.

Oly magasan jár, hogy a bűneit, –

azokat sem érem el.

Itthagyni? Az se segítene,

hisz őt akarom, magát;

ő se hagy el, mert nélkülem

még kisebb a világ;

akármi övé, ő mindig örök

egyforma árvaság.

Valamit keres, én őt keresem.

Mint a zene,

testtelen, bűvös bujaság

előttem a szelleme:

tud tisztán bűnözni, mig én

tisztán is vétkezem ellene,

mert énmiattam bűn csak a bűn,

én vagyok a tilalom,

aki kiváncsi életét

sohse hagyom

röpűlni, ahogy neki jó,

oly szabadon,

s mosolyát éppúgy elveszem,

mint az enyémet ő,

– mert, jaj, ellensége vagyok

és ellenségem ő:

neki minden kell, minden szerelem,

s nekem csak én meg ő.

II.

Nekem az élet a szerelem

Már nem is mondom soha neki,

mennyire szeretem.

Férjem, uram, eltart, szeret,

és idegen:

nekem az élet a szerelem,

őneki nem.

Mit adhatnék neki? Mit tehet

egy asszony igazit?

Munkája, gondja, tervei, mind

megszégyenít.

Lennék a rabja, – de nem, hisz az őr

szintén rab egy kicsit.

Lelkéből nem jut más nekem,

csak ami gyerek.

A legjobb, amit én adok,

hogy otthona lehetek;

csak akkor egészen az enyém,

amikor beteg.

Ahogy neki kell, igen, szeret,

de ez nem elég

s alig több, mint amennyire én

élhetem az életét;

csak pillanata lehetek,

különben ártanék.

Neki minden kell, s oly nagy a világ,

érdekli ezer dolog!

Engem csak úgy érez, ahogy

a szíve dobog.

Ellene: volnék valaki. Igy:

csak része vagyok.

Nem szabad meg se mondanom,

mennyire szeretem.

Nekem az élet a szerelem,

őneki nem.

Boldog az önzés sikere!

Mi lesz velem?

Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

és áldozat

örömét és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

A homlokodtól fölfelé

A homlokodtól lefelé

ha jött érzékiség akármi,

egész testedben mindenütt

jó cinkosra tudott találni.

Milyen gyöngeség, hogy soha

nem volt olyan jó örömöd,

mint húsodat felejteni

más húsok ajkai között!

S nem nézed-e irtózva most,

hogy mily hiú és ostoba

a kedvek s nedvek részegen

üdvözölt paradicsoma,

a szép állat, amely nem is

szép tán, csak a te pokoli

kéjed önzése kényszerít,

hogy hízelegj s hazudj neki?

Minden ellenség, ami él,

és csak mint prédáját szeret;

mind csak győzelmének örűl,

annak soha, hogy segitett.

Sírsz, mert idegen láthatár

borúl rád? Csoda kellene?

Mindig megbüntet valami,

ha rászorulsz valakire.

Harminc év van már benned; óh,

harminc év, mennyi gyötrelem!

Harminc év, mennyi bujdosás!

Harminc év, mennyi, mennyi szenny!

Bujj el magadba, nyomorult:

egy még szent s tiszta, az agyad,

melyben a test számára csak

undor és megvetés maradt.

Füled és orrod szimatol,

megcsal, megoszt, elad a szád,

a kéz kinyúl, szemed bolond,

sajgó velőd csurranni vágy?

Ébredj! A piszok csalogat!

Vigyázz! Maradj a magadé!

Férfi, légy tiszta legalább

a homlokodtól fölfelé.

Börtönök

Mindig egy testbe zárva lenni?

Mindig csak én? Sohase más?

Sehol igazi változás?

Hogy bírjátok ezt elviselni?

Más ember! Mért nem lehetek

ellenfele saját magamnak!

Lelkem, mi van odaki? Vannak

más napok, más rend, más egek!

Agyamban, bent, mint egy teremben,

száll a szó s visszajön megint;

és máskép, mint sorsom szerint,

még pusztulnom is lehetetlen:

gépész vagyok, aki saját

szerkezetének börtönében

vakon tesz-vesz, és a sötétben

egyszer majd elrontja magát.

Egyszerre mindenféle

Jó mámort lehet kapni tőle,

erény s vezeklés mámorát,

ezért vonz ugy a tisztaság,

lelkünknek egyik szeretője.

Ez az egyik, de nem elég;

s nincs, bárhogy irtózom magamtól,

semmi, amit a test kigondol,

s ami nekem ne tetszenék.

Csak az istenek és halottak

üdvössége a nyugalom

és mert én is azt hajszolom,

szünését mindenféle szomjnak:

hogy enyhithetne az a kéj,

mely rész csak s összevissza kerget?

Semmi ezersok társa mellett

s ezerszer több a semminél.

Se szomjan halni, se betelni:

be fáj, hogy nem vagyok halott,

s hogyha már élek, nem tudok

egyszerre mindenféle lenni!

Embertelen

Folyton újjászületni! meddig?

kibírni ezt is, azt is! és

látni, hogy a szégyenkezés

vérünkbe hogy beleöregszik

s aztán nyoma sincs!: óh, milyen

testi kín e sok újrakezdés

és temetés a lelki vedlés

keserű esztendőiben!

– Jól van ez, csak tűrj. Mint magába

megtérő útján az idő

vagy mint a magát keverő

anyag sok furcsa változása,

olyan vagy. De az én szemem

már sejti, elhagysz hitet és kínt:

mint a szám, hideg leszel, és mint

a fizika, embertelen.

Minden vágytól el fogsz szakadni;

tárgy leszel, s minden, ami fájt,

ha tűz, ha jég, egyforma tárgy,

érdektelen lesz s pillanatnyi;

s számodra végül az egész

világból semmi sem marad, csak

tükörszínjátéka agyadnak,

mely hallgat és befele néz.

Büntetés

Rémületes lesz az a reggel,

amikor meghalok: a nap

s minden, ami még itt marad,

néz majd rám szigorú szemekkel

s útált életem, ez a hosszú

tapasztalás, nem ad soha

olyan nagy tudást, mint az a

végső perc, a válasz, a bosszú.

Az a perc, tudom, visszavonná,

mit magam tettem ostorommá,

sok gyöngeségem, kételyem;

de a szó már tilos lesz, és

kiközösített testemen

megkezdődik a büntetés.

Gyermekünk, a halál

Tűrnünk kell, táplálni s növelni,

ellenségünket, a halált,

ki húsunk vak terein át

rejtelmes geometriák

kezével épiti magát,

hogy egyszer meg tudjon születni.

Milyen okos és mily türelmes!

Mi vagyok neki? Vad terep;

s ő, mint hódító hadsereg,

egy élethosszú ütközet

alatt megszállja testemet

és elvégzi, amit kitervez.

Békétlen lázadás az élet,

gonosz angyal, aki teremt;

és ő, az ellenség, a szent,

szent a halál, mert ő a rend,

ő a pihenés, ő a csend;

s néha már jó tudni a véget.

A halál meg akar születni,

a hernyót megeszi a báb:

készül bennünk a tulvilág,

s mint anyának a magzatát,

ellenségünket, a halált,

gyermekünket, meg kell szeretni.

A semmittevő halál

s a halál semmittevése

mint barát és béke vár,

jó barát és puha béke;

meg se moccan, míg befektet

mozdulatlan bölcsejébe

a semmittevő halál

s a halál semmittevése.

Elfáradtam már nagyon,

(koldus élet: nagy betegség);

mint csavargó a napon,

ma már gyógyulni szeretnék

s a földönfutónak is van

egy igazi öröksége,

a semmittevő halál

s a halál semmittevése.

Mint békának a mocsár,

mint a madárnak a fészke,

jó lesz nekem a halál

s a halál semmittevése;

fogyhatatlan felelősség

s buta gond az életem;

jőjj el végre, felelőtlen

nyugalom és kényelem!

Kezem, lábam és agyam

mint az élet büntetése

üti-sebzi nyugtalan

út és cél és munka kése;

jőjj el, fáradt vándorok

büntetlen gyönyörűsége,

semmittevő nagy halál,

halál nagy semmittevése!

Tovább

Már vége lehetne,

már rég akarom,

nem tetszik a mozgás,

csak a nyugalom.

A gyors nap után, mely

űzött, hajigált,

most végigaludnék

kétannyi halált.

Már tán nem is ember,

ami vagyok,

jót, rosszat, ahogy van,

úgy hagyok;

nem öröm az élet,

nem keserüség,

úgy nézem, unom mint

egy idegenét.

Mégis tudom, érzem

uj hajnalomat,

mert sorsom erősebb,

testem okosabb:

ha csügged a lélek

s lehunyja szemét,

nem csügged a test és

dolgozik a gép.

Testembe, jövőmbe

visszavonulok;

virrassz te fölöttem,

őrizz te, titok!

Hernyóban a lepkét

így szövi a báb;

formálj, ha megéri,

formálj te tovább!

Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom,

árokpart árva éke,

talpig fegyverbe öltözöl,

pedig lelked csupa béke.

Neved gúnyolva mondja: szamár!

s gyűlölve mondja: tövis!

Pedig te csak élni akarsz, ha hazád

mostoha is.

Porban s napban sorvadva virulsz

torzonborz vértezetedben;

sok kín szerezte neked e jó

páncélt a sebek ellen!

Ne bánts! – jajdul fel a kéz, amely

megbántott – Jaj, ne bánts!

(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy,

szegény bogáncs?)

Nekem szép vagy, dacos virág,

sivatag utak éke;

hol az élet mást megöl, te megállsz,

talpig fegyverben a béke;

és mintha tudnál valamit,

barátságtalan, bús virág,

amit nem tudnak, csak sasok

és katonák.

Mozdulatlan katona vagy:

befelé őr, őre magadnak!

Őrt állsz és szárnyas gyermekeid

a messze jövőbe szaladnak;

és állsz még, állsz még akkor is,

mikor az ősz maró

esőiben megrothad a rét

és jön a hó.

Mint múzeumban holt lovagot

páncélja idéz kevélyen,

szuronyos csontvázad úgy zörög

december jég szelében;

de mint holt őr, helyeden maradsz

egész az új tavaszig,

melynek, a nyár halálakor,

üzentél valamit.

Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,

ahogy a torkukon kifért,

(bár az ablak alatt a fáknak

zöld korcsmáiba még alig ért,

még nem is ért uj fénye a napnak)

s mint a bolondok, úgy kacagtak,

kurjongattak az ablak alatt vad

vígadozásban a kerti rigók.

Hajnali négykor e szárnyas égi

korhelyek dala vert ma fel.

Micsoda hangok csetepatéi!

Füttyök, sípok, ezer meg ezer!

Bosszantott ez a csibészlárma,

de a szívem nemsokára

együtt dalolt, egy nótára

vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,

mintha én volnék a kert,

ugy megteltem e friss zsivajjal,

ugy telezengett az irigyelt

állati jókedv bölcsesége,

hogy valami könnyü égbe,

földöntúli békességbe

vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a

korhelynóta az ablak alatt;

ugy zengett az a dal, hogy azóta

nélküle is csupa fütty a nap;

csupa fütty, pedig elhallgattak

s reggelre emlék maradt csak,

hogy milyen éktelenűl mulattak

a hajnali kertben a sárgarigók.

Egy pohár víz

Hogy a napfény ráesett,

szinte szívdobogva nézem

ezüstszikrás börtönében

az ezüsthideg vizet.

Víz, még sohse láttalak;

és lelkem sok szennye-bűne

boldogan megszégyenűlve

érzi, milyen tiszta vagy.

Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű!

Tündértestü meztelenség,

voltam én is, és leszek még,

mint te, olyan egyszerű?

Jöjjetek, igaz imák:

jó vizek, öntözzetek meg,

és kit oly rosszul szeretlek,

válts meg, égi tisztaság!

Az ég az ablakon

Szemközt, egy magas ablakon

bukfencet vetve, fönt, a kék

üvegtáblákon megjelent

ma délelőtt az ég.

Fönt, a legfelső emelet

ablaka azt villogta le,

mint egy periszkóp tükre, azt

üzente le, ide

a mély udvarba, ahová

nem jutnak arany sugarak,

hogy bár innen nem látni, van

ég is és süt a nap.

Egész lelkem az ablakon,

az egész ablakon az ég:

hogy került össze ily hamar

ez a két messziség?

Bántott, kigúnyolt az a kék?

Vagy biztatás volt, üzenet?

Nem is tudom, oly hirtelen

jött és oly jól esett,

hogy még alig találkozott

szemünk az ablak üvegén,

máris nevettünk csöndesen,

az ég meg én.

Erdei patak

Virágot szedtem. A levelek

itt úszkáltak a puhaüveg

patakban;

de a szökevény viz a bokrokon át

a tóba vetette magát

s megint egyedül maradtam.

Belül a koponyádon

Sírtál tíz hosszú éven át,

sírj végig még ötannyit?

Ha fáj is, értsd meg: a világ

nemcsak terád hasonlít.

Gonosz táplálék volt, igaz,

e tíz év, s te se vagy szent,

de agyad ma már kiköpi

a megemészthetetlent.

Javúl a rossz, ha rendezed,

javítsd hát és ne vádold;

aludd ki ideáljaid,

mint gyerekkori mámort.

És ébredj! Csak vigye hazug

aranyait az álom;

ha túlvilág kell, leld meg ott:

belül a koponyádon!

Csodálkozás

Ugye? csak csodálkozni jó!

csak felejteni, hogy: vagy!

Nehéz tested, elpárolog,

kemény lelked megolvad.

Valami átkapcsol. Hová?

Mikor? Nem érzed: oly gyors!

Fölitat a gondolatod,

pedig már rá se gondolsz.

Mint szünő fájdalom, egész

életed visszaindúl,

vissza, születésed elé, –

csak juss túl, magadon túl!

A többit már nem is tudod,

úgy elaltat a béke,

érzékeid s a túlvilág

titkos szeretkezése.

Mosztári tücsök

Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak

annyi délutánját telezengted,

elkísértél most is az utamra,

elkísértél messze idegenbe.

Sokhazájú boldog nyári lelked

becirpelt a csattogó vonatba,

zengett tőled az egész Dunántúl,

zengett a sziklás éj; s azután is,

fent a Karszton, s lent, végig a dalmát

szigeteken hű társam maradtál:

idegenbeszédű emberek közt

jó tolmács volt ismerős beszéded.

Aztán jött a tenger, jött a ringó,

sirályszavú, kék bizonytalanság,

négy napon és három éjen által

muzsikás vizekkel laktam együtt,

és mégis, amikor újra parti

ággyal várt az este: mily öröm volt

ablakon át hallani a hangod,

mely a biztos földet énekelte!

Föld fiai vagyunk mind a ketten.

A kanyargó, zord, hegyi vasúton

most is itt vagy, holdfényben, Ragúza

és Mosztár közt, milliószor egy-egy

kis barátom, milliónyi testvér.

Beszólsz hozzám a zúgó vonatba:

itt hazámat juttatod eszembe,

otthon meg, a budai hegyek közt,

ezt a földet fogod énekelni.

Farkasrét

I.

Másvilág

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű

ez a föld, ez az ég, meg a domb,

ahol heverek;

zöld szálak előttem: a fű ring,

a lepke, a nap, gyönyörű mind;

virágok arca mögött a táj

idevillog a bokrok alatt,

nézem, a szöcske merre száll,

nézem, a hernyó hogy harap.

Harap a szív is odabent

s harapja szomjuság;

a szem kószál, örök gyerek,

de a lélek befele rág.

Úgy kellene, kellene, kellene már

valami nyugalom, valami

gyönyörű feledés,

amelyben ujra örűlhet a

csalódás és keresés!

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű

minden odaki;

szemem madárként járja a fényt

s a színt csokorba köti.

Mi a hegy, vagy az ég neki?

Mintha csak odanyujtanám,

vagy mintha egész elválna, el:

leszalad játszva a völgybe s az ég

kék rétjén hosszan elhever.

Kint szép a világ: Másvilág!

Tűzcsipke a napban a rongy!

Bent sorvadoz a perzselő

szomoru, szomoru szomj.

Halott a szépség idebenn.

Igazi vigasznak már csak a

halál lehetne elég;

de mit ér a halál nyugalma, ha

nem érzem majd gyönyörét?

Kábúlt, pirosfekete bogarak

hevernek a bodza fehér

virágernyőjén, lelküket

altatja nehéz, buta kéj.

Kis testvéreim, nektek is

szomorú volt az ég, a föld?

Unt gyászt fed minden tarka kép?

Nem fény a fény, nem zöld a zöld,

s a Másvilág csak kifele szép?

Bár volnék részeg, mint virág-

sírjukban a bogarak itt;

vagy tudnék sírni, mint a gyerek,

aki sír és ujjászületik!

A fekete ég kibőgi magát

s utána ragyog a csend:

de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű

a hegy meg a lepke, az ég meg a fű

s az egész világ odabent?

II.

Virágok közt

Csupa virág a hegyoldal

csupa virág a hegy,

a nyár csillagszemü népe

csókolja a térdemet.

Szöcskék rebbennek; a lepke

lila szirmon kis lila láng;

száraz kóró a kezemben,

nyakazom a csalánt.

A virágok törpe népe

oly gyönge, alázatos:

bókol, ha nem éri a lábam,

törik, ha rátapos.

Ugye, óriás vagyok én itt?

– mondjátok, gyerekek!

És mégis én, az ember,

búcsúzom tőletek.

Ti vagytok az örök élet,

ti vagytok a föld szemei,

melyekkel a fekete isten

a napot nézegeti.

A vak isten a fekete mélyből

maga fölé kilát,

látja, hogy elszakadtam

s lettem külön világ.

Virágok, az én világom

be magányos, be kicsi!

Még itt vagyok; de jön egy nyár,

s kibujtok, föld szemei,

kinéz veletek a vak föld,

az élő, isteni por,

s megviszitek ősszel a hírt, hogy

már nem vagyok sehol.

Kár

Kár elrontani, kár,

buta kis életünket,

úgyis ritka az ünnep,

úgyis jön a halál.

Mind, ami konc, ami érdem,

ami lehet, be kicsi!

Maga az ember, ahogy van,

túlhitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív

s épúgy sír a komisz;

kár, hogy túlsokat ártunk

fölöslegesen is.

Pénz, hiuság, becsület: mind

szánalmas csatatér,

s csábit a szó, hogy a lélek

nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke

ahogy jön, megy is a perccel;

(könnyü annak,

aki helyett más a gazember!)

Tűnik a perc, s az örök föld

bestiái miatt

meggyűlöljük az égi

prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis

rontjuk az életünket,

pedig ritka az ünnep

s úgyis jön a halál.

Küzdünk, sírva, vagy árván,

mint kit a cél megúnt,

s mindegy a cél, az eszközökért

együtt lakolunk.

Számadás

Kik gyötörtek meg leggonoszabban?

Az emberek.

Legjobb gyönyöreidet kik adták?

Az emberek.

Mit tehetsz most? Szíved, agyad egyre

rendetlenebb!

Mit tehetek? Késő van. Lehajtom

a fejemet.

Egy egér halálára

A kollegám egy kis egérfogót

tett a szerkesztőségben asztalomra.

– Két éve dugtam a fiókba, – mondta,

s azután némán néztük, hogy a drót

rácsbörtönében, mely félgömbszerű

hálót szőtt fölé, vékony vonalak

és képzelt üvegablakok alatt

e szellős sírban, keskeny kis darab

szalonnabőr mellett mily gyönyörű

csontváz fehérlik: egy halott egér.

Gyönyörű volt, parányi épület,

s szálkás bordái, gombostűk, fehér

gerince s ívelt farka csontjai

légies könnyű rajzban pontosan

körülírták, hogy milyen lehetett

egykor alakja, melyről az idő,

két év, és az irgalmas levegő

minden húst észrevétlen leszedett,

oly szépen, hogy a test elszállt s a váz

megmaradt egy darabban, mintha ház

volna, csupasz gerendák és traverzek

célszerű és szép labirintusa,

mely most készül csak élni s csak husa

hiányzik még, a malter és a kő.

Néztük sokáig s kiváncsian. Ő

meg se moccant, a levegő halottja,

csak feküdt, hasán, lágyan elomolva,

és egyik lába, láttam, odabent,

a rács mögött, ép a záron pihent,

s éppen olyan volt, mint Röntgen alatt

egy gyermek kicsinyített csontkeze.

Meg se moccant és nem is volt sehol,

csak mint egy emlék emléke, ize,

álmok maradéka, mely szétoszol

a friss reggelbe, vagy mint gondolat,

mely rég elmult, de valahogy az agy

szöveteiben hagyta illatát:

úgy élt csak ő, – s egy elmúlott világ

e romok fölött lassan élni kezdett,

valami, ami nem egy szürke testet

bűvölt elénk, hanem egy nagy világot,

más világot, hol minden illanó,

hol a halál csak desztilláció

s mint test, olyan a gondolat: a Lángot

láttuk mögötte, mely – szikráit ontva –

egyforma kedvvel lobbant életet

minden féregben, s azt a pici szikrát,

mely éppen őrá bízta sorsa titkát

és sorsa volt neki, míg benne élt.

– Jaj, – sírtam föl e halott lélekért –

mily kínok verték, milyen rémület

ezt a félénk, ideges életet,

mikor megtudta, hogy már nincs menekvés!

És mégis futott s utat keresett, és

mint gyufalángnyi seb nem fáj a háznak,

ha tűzvész szakad rá, úgy tünt el a

régi nyomor sok virgonc bánata

az iszonyú jelen előtt: az éhség,

amely halálba csalta, s a sötétség,

mely ráborult, már elcsitult, de vad

sajgással nőtt-nőtt benne s fuldokolt

mint hóhér görcs vagy tüzes daganat

a végső bizonyosság iszonya,

hogy könyörtelen meg kell halnia.

E kis állat mily nagyot szenvedett,

s mi volt már más, mint meztelen ideg,

vagy ember, akit pincébe falaztak

ősrégi várban! – És napokon át,

vagy hetekig, vagy talán még tovább

hadakozott szomjasan, éhesen

a törhetetlen drótdárdákkal, a

befelé fordult tőrökkel, amelyek

mozdulatlanul őrizték neki

a változhatatlant. Kis fogai

harapdáltak még a szalonnabőrbe,

amelyből keserűen és előre

testileg ette a halált, de aztán

gyengűlni, hűlni kezdett teste és

a butító, áldott kimerülés

lefogta lázongó akaratát.

A halott élet kis fegyence már

csak feküdt és sírt (vagy nem sírt?) s talán

meg is őrült csöndesen… És mikor

végre meghalt, nem ő húnyt ki, – a Láng:

a test álompuha békébe omlott,

a halott húsban pihentek a csontok,

a szív érezte néhány percre még

belül az elmult élet melegét,

de nemsokára már csak az idő

keze dolgozott rajta nesztelen

s az átszellemült testen testtelen

két év lassan betöltötte a törvényt.

A Mindenség nem tudta meg, mi történt.

A kipreparált, hófehér, finom

csontváz itt fekszik most az asztalon,

de az élet elszállt a levegőbe,

a mérhetetlen üvegsír időbe,

amely fölitta, mint a harmatot.

– E kis állat, ez az eltünt halott

egy élet volt, akkora, mint az ujjam,

s többet szenvedett, mint amennyit én

valaha fogok! – mondtam s könnyedén

megfogva sírját, egy tollal benyúltam

a drótkoporsó feltárt ajtaján,

aztán unalomból és szánalomból

kipiszkáltam és magas ablakomból

lefújtam e törékeny szemetet

az elsőemeleti háztetőre:

Lelke az örök ég vándora lett,

legyen itt lent napfény a temetője.

Szentjánosbogár

Szentjánosbogár, vándor szikra, te,

elhagyva füves éji fészkedet,

a porban vergődsz; várj, megmentelek.

Mint zöld ékszer, égtél a fekete

rét hajában, s most féreg vagy a napban.

Mi csalt ki a dél lángjába, az útra?

Hová mégy, fény, a Fényben összezúzva?

Kis láng, agyam testvére, mondd, mi lenne,

ha csak az éjszakát szeretnéd?

Mért akarod a fények győzedelmét,

mért jöttél ki a napra? Mondd, lehetne,

hogy amennyi vagy, azt is megtagadd,

s a sok küzködés helyett elfogadd

alázattal az éjszakát, a titkot?

Értelek, kis fény. Csöndes esti réten

sokszor jártam én is, éjszaka, mint te,

magamba és a tájba veszve; szinte

megszólaltak a csillagok az égen;

túlvilág volt rajtam túl minden, és

kutatva néztem hátra és előre,

mert a csillagot értettem belőle.

Az a sok csillag, az a sok arany

biztatás fent és lent megmagyarázott

egy-egy árva, elszigetelt világot,

s bár mondta, hogy ami körötte van,

titok, végtelen és vigasztalan:

én nem akartam: ne legyen titok:

nem hittem el! S vártam, hogy jönni fog

kis fényem hős jövője, égi lángja,

különb, nagyobb s mégis testvéri lámpa,

mely tényt mutat és látszatot leleplez

s igaz tartalmat ad igaz kerethez,

valóságot a kisértetekért:

a titok csak agyrém volt, vértelen,

amig vártalak, boldog értelem.

S feljött a nap. Mint agyat a megértés,

derengte át a hajnal az eget;

fátylait vetve már a csoda élt és

lett valóság, mindig meztelenebb

és igazibb és forróbb szerető:

ég s föld, az éjt cáfolva, magyarázott

s igy épitette ujra a világot.

Nem kellett már sejteni, hinni. Most a

hegy csak hegy volt és völgy a völgy. A rend

kiteregette, szinte föllapozta

az élő ábrákkal dús végtelent:

rét s gyár! folyó s hid! egymásért! igen!

A szem gyönyöre mint boldog tudás

zsiborgott kéjes érzékeimen.

Részekre bontva pihent most a táj,

tárgyak és formák lettek titkai;

de uj nevüket megszerezve, már

megint ködlött mögöttük valami;

az uj tudás mögül kisértetek

bujtak elő: a sok éji titok,

a túlvilág itt volt, csak ragyogott.

Hogy ragyogott! Kiváncsi szemeimnek

táplálék volt e gazdag ragyogás,

de lelkem éhe látta: e varázs

mámorával agyam csak úgy telik meg,

oly játékosan, mint a testtelen

szivárvány hamvával a remegő

szinekbe hangolt üres levegő.

Szivárványos Fény, mit érek veled?

Ha vagy, ha nem vagy, majdnem egyre megy.

Szemünk benned csak több titokba lát,

még vakitóbb csodákba! És akár

te vagy az uram, akár a homály,

tehetetlen agyam valami hit

zsákmánya marad: ott lesz rab, vagy itt.

Rabság minden tudása, hite rabság,

s ha ronthatatlan dacú falakat

minden kételyből körbe maga rak,

ez a börtön se biztos, ez a vakság:

hogy higyje el, hogy nem hisz semminek?

Hibákat látni: eljuthat odáig, –

de hogy ellenőrzi saját hibáit?

Mint te az éjszakát, szegény bogár,

világitom én is világomat;

az éj engem nagyobb börtönbe zár

s nagyobb lángot öl meg bennem a nap.

Köröttem mindig nőnek a csodák;

te mégy s nem tudod, hogy vannak hegyek,

hisz már a domb is óriás neked.

Testvérem, csupasz, ügyetlen bogár,

tévelygő, fájó, fénylő gondolat,

ugy sajnállak, hogy élsz, mint magamat.

De megmentelek, mintha összeroskadt

magányomat vinnéd a föld alá:

jobbat nem tudok tenni: eltaposlak.

S megyek tovább, vakon, valahová.

Betűk és Emberek

I.

Itt-ott, régen is, gyerekésszel,

klubban, kávéházban, ahol

a betű népe összefoly,

láttam már, s óh, láttam elégszer

azután is, tegnap, tavaly,

láttam őket, sebezhetetlen

magányban vagy gyülekezetben,

láttam a vén és fiatal

katonákat, sok elbukottat,

születni vágyó embriót,

papot, szofistát, házalót,

a főcsapatot s az utóhad

halottait, a hegyorom

hősét és szentet és irígyet:

láttam s nézem őket, akiknek

neve együtt: Irodalom.

II.

Borzalmas nép: bölcsek, bolondok,

őrült a legtöbb, mind király

vagy legalább is trónra vár

s megveti, míg lesi a koncot,

degradált nagyurak, zsenik,

nincs, kit nem ég kegyelme küldött

s bár e kegy már sokból kizüllött,

testvérek mind, hisz ismerik,

ismerik azt a mérget-átkot,

az Én roppant bódulatát,

mely úgy üt perceiken át,

hogy mindig játszva megtalálod

minden ártatlan és szerény

szavukban is a meghuzódott

és éber önzést, mint a pókot

labirintusa közepén.

III.

Az új lélek, mikor betéved

a szent csarnokba, tiszteleg

s csak lassan s fájva látja meg

a zsinagógában a céhet,

a hős ihletben az ipart,

hullákat az elevenekben

s legfőkép a buta-kegyetlen

piacot s akiket kitart.

Jobb volna tudni ami rád vár,

naív fiú? Vagy lenni vak?

Halálos tudást tartogat

talán számodra ez a vásár,

hol jó mérték a jóra nincs

és szilárdat inga igazgat

és sokszor tán ép az a gazdag,

akinek egy fillére sincs.

IV.

A betű öl, – mondja az Írás. –

Körötted ingnak-lengenek

az eleven kísértetek

és sorsuk különös tanítás.

Szól az idő: – Nézd, ezek itt

már meghaltak, rég, észrevétlen,

mert egy ringyó lakik a pénzben

és agyukkal szeretkezik.

Óh, szép ez a ringyó, örökszép,

csókja és neve van ezer:

Hatalom, Divat és Siker

és Párt és Parancs és Közönség,

és bár fejét ő hajtja meg,

dróton rángatja tisztelőit,

akinek házába szegődik

s akit kalandonkint fizet.

Meghalsz, ha elcsábít! Mosoly

vagy nyomor győz le? Neki mindegy!

Gyűlölete lehúzza inged

s kegye még jobban megrabol:

kapzsi gyönyöre, hogyha tiszta

véred egyszer élvezte már,

eredbe mindig visszajár

és te, mint titkos morfinista,

hogy magad társtalan ne lásd,

terjeszteni fogod a mérget

és mert teljesedésnek érzed,

magasztalod a pusztulást:

élsz, magad kísérteteképpen,

s szolgálsz egy idegen urat,

kinek tapsa el-elmarad

és a rendjele néha szégyen.

V.

Sok más is jár-kél itt, unottan,

s kínja nem az a cicomás

festékes kiábrándulás,

amely a kulisszák mögött van,

nem oly undor, mit a szinész

érezhet, orvos a betegtől

vagy vén pincér az ételektől:

itt magát utálja az ész,

gondolat utálja betűjét,

lelkét a lélek, szót a szó,

álmait az álmodozó,

itt szíveket nem hegedű tép,

nem játék, hangszer vagy szerep:

itt az elhallgatott cigányok

vagy a ki sem bérelt zsiványok

sírnak, sok szörnyű ismeret,

vagy bosszú, mely, hogy jót gyalázzon,

rossz-magát is kész szidni már

s mindig lefelé licitál

egy csömörös végeladáson;

s e végső undor, e nagy, ez

a bölcs és gonosz elesettség

néha már egy kicsit nemesség

s érdem is, mert tökéletes.

VI.

De nézd meg ezt, itt, – semmi érdem,

csak seb és gőg. Egy téveteg

hang egykor benne keresett

hangszert, hogy fölzengjen kevélyen,

lakást egy vak eszme, aki

most kénytelen – mint néha hitvány

mesterét a különb tanítvány –

rossz gazdáját is védeni.

Ott ül, groteszk király. A koncert,

mely benne játszik, komisz és

tűzijátéka röhögés,

mégis tragikus e bohóc, mert

a gúny nemcsak őt marja, de

az angyalt is, ki benne senyved,

az ideált, kinek ma szennyek

és férgek az eledele.

Ünnepelt hős nincs rakva, mint ő,

annyi sebbel. – Óh, égi hit,

hiúság, tedd jóvá, amit

tévedett vele a teremtő!

VII.

Csapdákat, csábító varázst,

gátat és poklokat az útra

maga az eszme és a munka

rakott, ő szervez támadást

legkedvesebb fiai ellen

s pusztulni hagyja, aki fél,

s nem hajlik le a bátorért,

hogy minden esendő elessen.

Eszme, isten, te, Valami,

ismerlek-e én is? Enyém vagy?

Vagy szó vagy csupán és remény vagy?

Van jogom neved vallani?

Igazság-e, ha annak érzem,

az én harcomat, hitemet?

Egyszerre köszönöm neked

az erőm s a kételkedésem?

Üldöznek, én is üldözök,

s most is feszítsd meg!-et kiáltok,

pedig sokszor magam se látok

különbséget jó s rossz között.

Ki vagyok én? És hol vagyok?

Jaj, nem érdem, ha nem bukunk el,

s nem látjuk, hogy hova jutunk el,

s ez így van, mert te akarod,

te akarod, te Ismeretlen,

s téged szolgál az iszonyú

rettegés is, az a gyanú,

hogy míg itt harcolok nevedben,

egyik bölcs csapdád zajtalan

karjaival körémcsukódott

s mutatja, másnak, hogy a poklot

nem érzi aki benne van.

VIII.

Gazdánk, mindenkinél nagyobb vagy

és teljességed a titok,

körüljárnak a darabok

s amíg néznek, földarabolnak.

Talán én is csak részeket

láttam benned, s a kereséssel,

rostálással és elvetéssel

még jobban félreértelek.

Nem nevezlek már annak-ennek,

sokarcú igazság, hiszen

értelmed forog szüntelen

s mindig van mást mondani nyelved.

Csak mi teszünk, szabályaink

tesznek téged farizeussá,

testvérünkké, jóvá s gonosszá,

mert töredék törvénye mind:

határt ad a határtalannak

és roncsol és elkülönít,

de fölötte, ha ész, ha hit,

egységes nagy álmok rohannak.

Maradj most már nekem csoda.

Jobb lesz, ha mint gyermekek élünk

s nem kutatunk, nem itélünk

s így jutunk el valahova,

farkasok és bárányok együtt,

mi, törvénytelenek, vakok,

akik az elbizakodott

iránytűket már nem követjük,

hanem az álmot, aki vagy,

takarónak húzzuk magunkra,

boldogan, hogy végre lehúnyja

elfáradt szemeit az agy.

IX.

Uram, lehetsz Igen, lehetsz Nem,

igazság s félrevezetés:

én már elvállaltalak és

a rosszat is csak jól cselekszem.

Hadd legyek most már remete,

hadd járjak utamon magamban

s ne keressem még gondolatban

sem, hogy valamit érek-e.

Uram, ha már az lett a dolgom,

mondani, mit rajtam szür át

pár esztendeig a világ,

mondjam mindig, ahogy ma mondom:

mondjam senkinek!… Ingatag,

mint a holdkórosé, a lábam…

Megyek… Óh, bár csak a halálban

tudnám meg zuhanásomat!

Kortársak

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,

de tán csak egy, vagy annyi se,

mindegy, végez velünk a betegség, az undor

vagy a véletlen fegyvere.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,

és megbékélve mind együtt leszünk a földben.

Irígység s szeretet küzködött sírva bennünk;

s gyötörtük egymást szomorú

testvérharcban, (amely sokszor ma is olyan már,

mint egy szinpadi háború)

irígység s szeretet küzködött sírva bennünk

s kapocs volt még az is, hogy ellenség lehettünk.

De hozzád mi közünk, titokzatos jövendő?

Ami különbség most akad

ember s ember között, sohsem oly kegyetlen,

amilyen idegen te vagy!

A sírból mi közünk hozzád, örök jövendő?

Teneked, ami volt, mind semmi és egyenlő.

Az igazi haza az Időé, nem a Földé.

Az Időből halunk ki mind,

az Időből, amely hazánk fölött hazánk lett

uj s nagyobb közösség szerint.

Az igazi haza az Időé, nem a Földé:

meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké

s akár egy idegen planéta is lehetne,

ahogy tovább forog s viszi

hátán uj népeit, mig minket összerágnak

puha fekete fogai;

akár egy más világ csillaga is lehetne,

ugy száll majd, temetőnk, a tilos végtelenbe.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

s tetszik, nem tetszik, látni kell:

ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

mint azután majd bárkivel.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

– Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!