Az utolsó perc a vigasz előtt

Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú út után, szenny után, szégyen után, nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú út után, még most se, mikor a rohanás már agyonkínzott, – óh, még mindig egy negyedóra! Messze kihajlok a gyorsvonatból, hogy legalább a szem vigyen közelebb hozzád, legalább szemem csókolja össze messziről is a házat, amelyben tested s lelked vigasza vár. Még egy negyedóra. Mennyi megalázás van mögöttem, és még mindig nem te vagy! Messze kihajlok az ablakon: jaj, most valami rettenetes karambol is jöhet még, élet és halál hidján rohanunk, s hiába nyílnak a lélek ujjongó szárnyai, a magakínzó türelmetlenség égig halmozza előttük a fogyó akadályokat. Óh, várni! Ez az utolsó perc a legfájdalmasabb, az utolsó perc a vigasz előtt, az utolsó perc az öröm előtt, az utolsó perc, amely messziről híd volt s most szakadék. Óh, várni! várni! most is! ugy vágyom, kedves, a sok út után, szenny után, szégyen után, úgy vágyom a tulsó partra, úgy várom égő homlokomra, kedves, a te távoli, tiszta kezed vigaszát, mint baráti lelket a megtiport érdem, akinek a büszkeség magányában már hullanak a könnyei, láthatatlan, de dacos torkából még egyre késik feltörni az életmentő zokogás.