Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, –
neked ez fáj,
nekem meg elszakadni. De mit
tegyek? Nem én akartam
ezt a szerelmet, ezt az idegen
kapcsolatot, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, ő – Mondd, mit tegyek,
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért,
aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
felségsértést, hiszen csak az ész
beszámíthatatlan
józansága merészel
ellene szólni? Mit tegyek én,
mikor az ezernevű
Szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek körűl és maga
a halhatatlan Isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata:
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés, irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik neki
és ő
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohase
lázadhat ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem a hegedű
melynek az ő intése ad
életet… – Óh, sohase
lázadhat fel a tehetetlen
zenekar Isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállíttatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállíttatja az uj
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtuk, sohase
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
csendíti össze a hangokat,
és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohase
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete Csöndnek, amely
köröskörűl,
csillagvilágok határán tul,
a Semmiség páholyaiban
testtelen ül
és ránk néz és –
és figyel és –
és nem felel.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]