Isten zenekara

Szeretlek, s mást is szeretek, – neked ez fáj, nekem meg elszakadni. De mit tegyek? Nem én akartam ezt a szerelmet, ezt az idegen kapcsolatot, amely fáj és édes és azt mondja, hogy nem én és nem te, nem mi, nem az ember fontos itt, nem az ember parancsol, hanem valaki más, ő – Mondd, mit tegyek, ha ő cselekszik helyettem és én szenvedek a bűneiért, az ő bűneiért, aki olyan nagy úr, hogy már nem is ismer felségsértést, hiszen csak az ész beszámíthatatlan józansága merészel ellene szólni? Mit tegyek én, mikor az ezernevű Szerelem tüzes nyelvei röpdösnek körűl és maga a halhatatlan Isten mondja, hogy minden tettem és szavam csak az ő akarata: minden anyag az ő töredéke, lakása, élő s kimondhatatlan sokaság: ő ez az örök keveredés, irtózatos parányokból összerakott anyag- s lélek-zenekar, amely érthetetlen zenét játszik neki és ő sohasem unja meg a dirigálást, s tudja, hogy sohase lázadhat ellene a kürt, melyben az ő lelke parancsol, sem a hegedű melynek az ő intése ad életet… – Óh, sohase lázadhat fel a tehetetlen zenekar Isten ellen, aki az elromlott darabok helyett mindig szállíttatja magának, és velünk, megbűvölt mesterembereivel szállíttatja az uj hangszereket, hogy tovább játszhasson rajtuk, sohase lázadhatunk fel az örök Szerelem ellen, aki összevissza integet és szeszélye szerint csendíti össze a hangokat, és jaj, mi csak a magunk kis muzsikáját halljuk a teljes zenekar időtlen zúgásában és sohase tudjuk meg, mit akart elmondani istenünk az ősi csöndnek, a fekete Csöndnek, amely köröskörűl, csillagvilágok határán tul, a Semmiség páholyaiban testtelen ül és ránk néz és – és figyel és – és nem felel.