Ma már megint

Ma már megint kedves vagy, ujjaim ma már megint emlékeznek ruhád olcsó diszeire és tested drágaságaira, ma már megint testvérem vagy, pedig valamikor nagyon megbántottál, nagyon hamar elárultad, hogy csak a perc gyöngesége volt, amit én szerelemnek hittem, s nagyon hamar meggyűlöltél, ahogy csak a rang és pénz friss éveiben gyűlölheti asszony az elmult bűnök koldus cinkosát. Óh, jól tudom, hogy csak gyöngeséged volt az enyém, s mikor szégyelni kezdtél, az én büszkeségem százszor keserűbb szégyennek látta azt az órát, amikor először vártam rád s amikor, naiv gyerekek, a körúti, kopott kávéházban ettük nyomorult vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem bosszúvágyó szavaival kértem istent, hogy nyomorultan dobjon elém, amikor már messze fölötted állok, – óh, jobban gyűlöltelek én, mint ahogy te tudsz gyűlölni: nekem a nagyobb szégyen adott erőt, hogy a nevedet se tűrjem a számban, – és ime, most már megint szeretlek, és most messziről megüzenem neked, most már meg merem mondani magamnak is, hogy hazugság volt, amit akartam, és nem gyűlöltelek sohase: én csak arra a lányra emlékszem benned, aki enyém volt, arra a lányra, rád, akitől azt a tiszta szerelmet kaptam… Óh, most megmondhatom, hogy már nem félek gyűlölettelen nézni a gyűlöletedre, és hogy ujra megszerettetett az az első óra, s a többi néhány, az a régi lelkesedése fiatal testemnek, az a szent tévedés, amelyre most ugy gondolok, mint ébredésre a meggyötört gyermek, akit lázképek kínkamráiból csöndesen és jóságosan kiszabadít egy álmodott hang.