Örülni kell, akárminek

Nem gyűlöllek már, koldusok boldog butasága, és titeket se, dölyfös, gyönyörű villák, akik a nagyváros kő-mocsara elől felmenekűltök a Gellérthegyre, Rózsadombra, – nem gyűlöllek benneteket, szép lányok, gazdagok, akiket örömünk elrabolt virágaiba öltöztet a pénz: nem gyűlölöm én már az ünnepek magaslataira költöző boldogságot, sem a lenti proletár-kacagást, mert én mindent megpróbáltam, és örűlni nem tudtam soha. Nem gyűlölök semmit s talán nem hazudik kétségbeesett lelkem, amikor e tavaszi éjszaka csillagos ege alatt azt súgja, hogy szent az igazság katonája, de szentebb, aki örűlni tud s azt mondja, hogy örűlni kell mindennek és mindenkinek, ha más nincs, annak, hogy vagyunk, hogy örűlni kell, akárminek, a látszatnak, a pillanatnak, örűlni, hogy ti vagytok és örűlni, hogy legalább valaki örűlhet nektek, gyönyörű villák s gyönyörű testek-lelkek, akik alacsony nyomorunk elől felmenekültetek a Pénz boldog hegyeire – Óh, már semmit se gyűlölök én és hunyt szemmel súgom e csillagos éjszakában: örűlni kell, örűlni, örűlni, akárminek és felejteni, jaj, felejteni, mert szomorú az igazság harca, de akárhogy, akárhogy is: édes az élet!