Bérletjegy a MÁV vonalaira

Ahogy az ember élete lejár, lejárt a tiéd is, aranybetűs, kis könyv. Tilos volt látnod az uj januárt, pedig nemrég milyen bűvös erő sugárzott szét belőled a határokig, óh, mily szárnyas lélek lobogott prózai nevedben: „Éves bérletjegy a MÁV összes vonalaira”! Meghaltál, már csak múmia vagy, kisértet vagy, szegény, tavalyi tündérhatalom, de én ma is itt őrizlek zsebeim temetőjében és sokszor elnézlek: te, csodatevő, te röpítettél drága, vad gyorsvonatokon, el a városból, ahol nem volt s ma sincs hely fejemet hová lehajtani, óh, soha nem felejtem, hányszor segítettél, királyi szellem, menekűlni a gond elől, az egyforma, becstelen robot elől, kétségbeesett lelkem elől, hogy céltalan barangoljak új, idegen életek közt, a Tisza–Duna tájain, és felkeressem gyermekkoromat veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli varázs-szőnyege lettél a felnőtt gyermeknek, mesebeli óriás-csizma, repülőgép, mozgás modern ura, szabadság kalandor istene, te, kis, aranybetűs, prózai bérletjegy, aki napsütött vasárnapjaimnak adtad az Alföldet, hogy bokraiban heverésszek gondtalanúl, s pénz nélkül is boldog legyek, mint a csavargó égi madár vagy a társadalmon-kívüli nyúl. Nem dobom el holttestedet, kis könyv, utolsó utadra belőlem is elkisért egy év az idő állomástalan vonatán, azt őrzöm benned, magamat, – s valahányszor látlak, úgy sajdulsz belém, oly friss, éles, zsongó és tehetetlen fájdalommal, mint egy kisgyermek emléke, aki tegnap töltötte első éjszakáját a föld alatt.