Töprengés egy körúti padon

Mennyi jó és mennyi rossz fut össze itt véletlenűl, hány ember tolakodik, hány akarat lükteti össze a percek mozaikjait és mennyi erő a körútak egy-egy mozdulatát! Ki tud eligazodni e roppant szövevény minden szálán, mely mint ideg a testben, úgy fut az utca rajzában, hordva-termelve saját parancsát, s vágyait? Óh, mind-mind egyedül fut és nem akar törődni senkivel: óh, nem törődik senkivel az élet, és véletlenek irányítják a sikert, véletlenek itélnek fölöttünk, s ki tudja, nem tévedés-e minden? Mennyi jót akartam én is és mennyi rossz lett az eredmény: hányszor láttam hitványnak azt, aki épúgy becsülte magát, mint magamat én: óh, hány akarat, titok és vágy teremti meg életünk egy-egy mozdulatát! Jaj, le kell hunynom a szememet és rábízni magam a csodára, mert már nem tudom, mi rossz s mi jó, – és majdnem úgy ülök itt a körúti padon, az utca ezer mozdulata előtt, mint mellettem az az öreg úr, aki sorsa tulvilágából szeliden mosolyogva nézi, hogy futkosnak előtte a gyermekek, és legjobban annak örűl, hogy e pillanatban oly nyáriasan-melegen csókolja arca kiszáradt bőrét az őszi nap.