Az örök virrasztó

Legjobb aludni, tudom, pedig számomra csak pár éve születik ujjá nap-nap után és könyörtelenűl az élet, – mit akar hát velem az anyag örök vándora, az élő isten, mit őrködik örök-egy élete bennem? s mit a többi féregben, évezredek pusztithatatlan-pusztuló népeiben, akiket csak magával állit szembe, mikor egymást ölik vagy ölelik? Óh, aludni! Reggel még azt hiszem, hogy csak szórakozik velünk, nyomorult töredékeivel s játékos kedve nem is akarja az alakzatok szüntelen keverésében megtalálni a végső kombinációt, de mikor a zúgó nappal után megjön az est békéje, ugy érzem: ő is szeretne megpihenni saját ellentéteinek egyensulyában s ő maga szenved legjobban, amiért sikertelen próbálkozásait unva, a halál gyors kezeivel ujra meg ujra hiába temetteti húsunk sírjába oszthatatlan lelke darabjait: s mikor éjjel eloltom a lámpát, kimerült fejemnek azt sugja a párna, hogy a legszomorubb embernél is szomorubb s fáradtabb már a sose-mozduló kőnél is az erős isten, amiért sose tudja lecsukni magában az idő lázas pilláit s millió- millió öngyilkosság után is tovább kell virrasztania halhatatlansága élő kriptájában, az anyagban.