Őrangyalok

Barátom, ki a halhatatlan nyomornak megváltást keresel, ne a halált, – a Sötétség s a Káprázatok isteneit ünnepeld! Különös őr-szellemek ők. Még nincs meg az ember, amikor jön az egyik, a fekete angyal, könyörögve néz a tények arcába, aztán elborzad, és irgalmas keze már az anyaméhben, előre, igyekszik becsukni a lélek szemeit. S ha nem sikerűl a részvét tette s a gyászruhás angyal később is hasztalan próbálja kilopni védence agyából a fény szomorú erejét, jön a másik, a látszatok tűzszárnyú angyala, aki kitalálta az antikrisztus csodáit és aranyat csinál a kavicsból. Áldott ez az őr is, mint sötét testvére volt: felelőtlen álmodozásra tanítja az ifjút s az érzékiség lidérceivel messzecsalja az igazság vigasztalan képeitől a szemeket: szent ez az angyal is, ez a tündöklő csaló, hisz amikor korcsmát nyit a földi kétségbeesésnek vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban felejteni csábítja az önzést: látja, óh, jól látja az aljas, az egyetemes komédiát s legalább utólag igyekszik menteni. – Óh, barátom, szent ez a két különös angyal, aki sírva áll két semmiség között s addig is, míg őrváltás lesz, éjszakával takargatja, lázálmokkal vakítgatja, ahogy tudja, boldogítja a valóság töviságyán félálomban hánykolódó tehetetlen, menthetetlen, halhatatlan életet!