Beszéd a szomorú őrülthöz

Hozzád csak a kézigránát
döreje ér föl, Pénz,
bosszú istene, aki acél-
érdekek fellegváraiban,
túlnőve az egyének
akaratán, ágyúkoronázta
sisakban, a gyűlölet
páncélöltözetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
fölé tolakodva állsz a világ
bástyáin, óh Pénz,
tudom, hogy
hozzád csak a kézigránát
beszélhet, én
mégis beszélek.
Nagy árnyak dőltek végig a földön,
de már süt a nap. Szeliden
susog az alkonyi szél, megint
futkosnak a fürge hajók s a vidám
vonatok, gyönyörű
hőskölteményeket teremt
a milliókezü munka, édes
idilleket a szív: ma is
ember az ember és becsületes
munkája után
ma is jutna mindenkinek
annyi szabadság,
hogy érdemesnek lássa életét.
És élünk s mégis hazudik,
aki életről beszél. Hazudik,
aki vigasztal, s jaj, hazudik
a gazdag is, aki
szabadnak hiszi-mondja magát:
mindnyájan egymás rabjai vagyunk
s kezünkben a véletlen kardjaival
vakon küzdünk vak ellenek
ellen, a fekete isten
árnyékában, amelynek
uj éjszakája ránk zuhant.
Ki hozta, ki akarta,
ki tolta égbe a fekete
istent? S ki meri
mondani, hogy ember
csinálta, főnök, tröszt, király
vagy állam, ki hiszi, hogy
ember csinálhat ennyi romlást?
Pedig az csinálta,
az ember csinálta:
mindenki a részt,
senki az egészet,
és csak most érezzük teljes
hatalmában a rettenetest,
a megfoghatatlant,
a káprázatot,
aki az egyetlen valóság,
hisz már pestis tőle az alkonyi szél
muzsikája, hazug
rontások eszköze a
szeretet, hazug
rontás a szépség, hazudik
minden ideál,
mely túlcsábít az emberen,
s romlás a munka: mások
koncáúl őrzi meg a test
erejét, hogy holnap és holnapután és
mindig a másik, a láthatatlan
zsarnok, hogy valaki mindig
kiszedje belőle a vér
aranyát:
és sehol sincs senki, aki igazán
ura volna a nagy
prédának, sehol se látjuk
a személytelen rablót, aki
céltáblája lehetne átkunk
késeinek, a szó
kézigránátjainak, sehol se látjuk
a mindenüttjelenvaló
mindenható erőt, amely
mindnyájunkba rejtőzve áll
a világ bástyái fölött és
csak játszik a földdel és
meg se látja a robotoló
nyomoruságot és
neveti fölkent ügynökeinek
gőgjét, hiszen a
pénzfejedelmek legbizalmasabb
konferenciáin is ő
elnököl s láthatatlanul
diktálja akaratát, amely
országokat fölperzsel és
nyugodtan adja-veszi
nemzedékek életét, mint
handlé az ócska rongyot!
Óh, bosszu szomorú
istene, hozzád,
csak a kézigránát dörrenése
ér föl, én
mégis beszélek:
Pénz, tehozzád
beszélek, és ha
nem hallgatsz is rám, fölkiáltom
süket füleidhez: én
téged sajnállak, akit
megőrjített embercsinálta
becstelenséged: én
tisztelem a bosszút, mely alkotód
zsarnoka lett: csak állj
ágyúkoronázta aranysisakban,
a gyűlölet
gyémántvértezetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
felhői fölé
nőve, a legmagasabb
bástyákon, és
csak nézd, nézd,
undorodva,
hogy járja iszonyú
vezényszavaidra halhatatlan
haláltáncát az emberiség!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]