Beszéd a szomorú őrülthöz

Hozzád csak a kézigránát döreje ér föl, Pénz, bosszú istene, aki acél- érdekek fellegváraiban, túlnőve az egyének akaratán, ágyúkoronázta sisakban, a gyűlölet páncélöltözetében, fenyegető homlokoddal az istenek fölé tolakodva állsz a világ bástyáin, óh Pénz, tudom, hogy hozzád csak a kézigránát beszélhet, én mégis beszélek. Nagy árnyak dőltek végig a földön, de már süt a nap. Szeliden susog az alkonyi szél, megint futkosnak a fürge hajók s a vidám vonatok, gyönyörű hőskölteményeket teremt a milliókezü munka, édes idilleket a szív: ma is ember az ember és becsületes munkája után ma is jutna mindenkinek annyi szabadság, hogy érdemesnek lássa életét. És élünk s mégis hazudik, aki életről beszél. Hazudik, aki vigasztal, s jaj, hazudik a gazdag is, aki szabadnak hiszi-mondja magát: mindnyájan egymás rabjai vagyunk s kezünkben a véletlen kardjaival vakon küzdünk vak ellenek ellen, a fekete isten árnyékában, amelynek uj éjszakája ránk zuhant. Ki hozta, ki akarta, ki tolta égbe a fekete istent? S ki meri mondani, hogy ember csinálta, főnök, tröszt, király vagy állam, ki hiszi, hogy ember csinálhat ennyi romlást? Pedig az csinálta, az ember csinálta: mindenki a részt, senki az egészet, és csak most érezzük teljes hatalmában a rettenetest, a megfoghatatlant, a káprázatot, aki az egyetlen valóság, hisz már pestis tőle az alkonyi szél muzsikája, hazug rontások eszköze a szeretet, hazug rontás a szépség, hazudik minden ideál, mely túlcsábít az emberen, s romlás a munka: mások koncáúl őrzi meg a test erejét, hogy holnap és holnapután és mindig a másik, a láthatatlan zsarnok, hogy valaki mindig kiszedje belőle a vér aranyát: és sehol sincs senki, aki igazán ura volna a nagy prédának, sehol se látjuk a személytelen rablót, aki céltáblája lehetne átkunk késeinek, a szó kézigránátjainak, sehol se látjuk a mindenüttjelenvaló mindenható erőt, amely mindnyájunkba rejtőzve áll a világ bástyái fölött és csak játszik a földdel és meg se látja a robotoló nyomoruságot és neveti fölkent ügynökeinek gőgjét, hiszen a pénzfejedelmek legbizalmasabb konferenciáin is ő elnököl s láthatatlanul diktálja akaratát, amely országokat fölperzsel és nyugodtan adja-veszi nemzedékek életét, mint handlé az ócska rongyot! Óh, bosszu szomorú istene, hozzád, csak a kézigránát dörrenése ér föl, én mégis beszélek: Pénz, tehozzád beszélek, és ha nem hallgatsz is rám, fölkiáltom süket füleidhez: én téged sajnállak, akit megőrjített embercsinálta becstelenséged: én tisztelem a bosszút, mely alkotód zsarnoka lett: csak állj ágyúkoronázta aranysisakban, a gyűlölet gyémántvértezetében, fenyegető homlokoddal az istenek felhői fölé nőve, a legmagasabb bástyákon, és csak nézd, nézd, undorodva, hogy járja iszonyú vezényszavaidra halhatatlan haláltáncát az emberiség!