Az Első Kút panasza

Más seb is van, és néha, igaz, összeomlik a pénz-torony, de szétloccsanó romjait mohó delejével rögtön magához rántja a többi nagy pénz. Néha, igaz, százfele indul a csörgedező arany, de ujra összegyűl egy óriásnál, összegyűl szent kínunk, a boldogító, csodatevő, toronyrakó, gyémántokká, színarannyá, száz erővé átváltozó, száz erőből táplálkozó, jajgató és mindenható drága, drága vér, összegyűl, de az uj hatalom se törődik vele, hogy honnan, melyik Első Kútból buggyan elő az örök folyam, s megelégszik az utolsóelőtti állomás vizsgálatával. Nem segit a toronyomlás, a sikeresebb üzlet győzelme, az uj gazda se hallja soha az örök sikolyt: Emberek, nézzétek egymást, nézzétek a porbahullt századok porbahullt népeit, nézzétek és irtózzatok: minden vigalom kétségbeesés, minden szépség szenny és halál és minden perc gyönyörű palotája börtön valahol valakinek, hisz az az erő, az az öröm mind-mind sivatag századok ereiből folyt ki, sivatag népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott magasba, sugárba, aranyba, toronyba dermedve, eleven szökőkút – – jaj, belőlünk szivárog és buzog a vér, a mi sebeinkből szakad a forró csodaforrás: a mi tüdőnk liheg a száguldó mozdonyok kazánjában, a mi rongyaink szennyéből szövődik a selyem, a mi megtagadott orvosságunkat, kenyerünket issza-eszi pezsgőspoharakban és inyenc tányérokon a pénz, a pénz, az Isten, a régi, az uj, az örök, a hadak és kulturák istene, aki szörnyű ágyúihoz szenteket gyűjt maga köré, művészeket, csodálatos mestereit szónak, színnek, kőnek, muzsikának s a boldogság tornyaiban, az ő mennyei lelkükön szürve át minden pillanatot, felejti, hogy minden öröm kétségbeesés, minden szépség mocsok s halál és minden szabad perc iszonyú börtön valahol, valakinek, – nekünk, sivatag századok sivatag népeinek, akik tehetetlen nézzük, vak vándorutjain itt is, ott is hogy gyűl, nő, hogy csap ég felé, magasba, sugárba, arany szökőkutak tornyaiba az idő, az időnk, az erő, az erőnk, a szépséggé és hatalommá, bölcsességgé, színarannyá, átváltozó, mindentudó, jajgató és boldogító drága vér, mely szakadatlan ömlik, ömlik csukhatatlan sebeinkből.