Egy jelentéktelen író halálára

Meghalt a koldus öreg, és előkelő ismerőse, a pénz, a hírre megismétli, hogy nem tartozott az Igazi Nagyok közé szegény… Nem tartozott, igaz, – de én azt látom, azokat, akikhez tartozott: nekem az eltiportak rettenetes sorsa fáj az emlékében. Tudom, fiatal évei hogy fultak bele a nélkülözés vakondok-tárnáiba, most is látom, megalázott lelke, mely a gondolat léghajóival istent próbálta elérni, drága lelke mily tehetetlenűl vonszolta a mindig-hiányzó pénz halálos sulyait, én láttam, hogy amíg szegény öreg a reménytelenség utcáin vagy a bosszús irgalom előszobái előtt, sötét folyosókon, végigácsorogta élőhalott napjait és az üzlet már rá se nézett: elegáns autókon tülkölt, repülő vonatokon suhant, meleg gyermekkacagással, gondtalan szerelemmel, ennivalóval és nyugalommal s a szépség százezer fűszerével táncolt el előtte az élet, szegény öreg krajcárleső szemei előtt tulvilági könnyűségben tündököltek a pénz ravasz kis ügynökei, akik szintén nem tartoznak a maguk céhének nemzetközi értékei közé, hiszen sem a rombolás, sem az épités nagy tettei nem koronázzák megbecsüléssel homlokukat, s csupán az ördög emelte-emeli őket ilyen öregek és fiatalok fölé, a dolgozók, a kicsinyek, a jelentéktelen milliók, a silányak rettenetes sorsa fölé, őket, a jelentéktelen piócákat, akik ráfeküdtek az élet ütereire, a kalmárokat s üzéreket, akiket telefondrótokon át is hizlal a pimasz arany, a vak pénz, mely nem üdvözít, de megszabadít a kárhozattól, – óh, csak a Sátán emelte ezeket a nyomorultakat a nyomorultak fölé, a szegény halott költő fölé, aki már nem kér koszorút, de szól, nagy, néma, fekete árny: Térdre, elrabolt életem előtt, térdre, Többi Silány!