Nézlek, szeliden, szótlanúl

Nézlek, szeliden, szótlanúl, de tudom, hogy félsz, ha látsz. Koldus vagyok, de maga az isten markol szivedbe, mikor a tetteidre gondolok. Gyűlöletnél hatalmasabban hatol beléd a néma vád: szemedben örök tűzvész vagyok, füleidben félrevert harang, felrobbantom pilláid alatt a szundikáló délutánt, vacsora helyett undok sebeinket csempészem tányérodra, és nem menekülsz: felköltöm alvó lelkiismereted, hogy férgei, mint almát a pondró, marjanak, s éhes vérebei széttörjenek, ketrecüket, s mint téli hegyek utasát a farkasok, életedet darabokra tépve temessék viháncoló bendőjük melegébe.