Nincs pénz és enni kell

Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech! Nincs pénz, és: tárlatok! opera! Nincs pénz… De te sohasem ölelted nyomorodba az örök embert, te sohasem láttad meg az egyéni példában a kiraboltak örök törvényét: nincs pénz, pedig már csak a meztelen életről van szó! – Hogy fussak én boldog lélekkel a tavasz elé, mikor nincs pénz, és otthon emberek várnak rám, kedvesek és ártatlanok, és kenyeret akarnak! Hogy nevessek én, mikor nincs pénz és pénzért mérik a napokat, és nincs pénz és enni kell és valami folyton azt suttogja-üvölti bennem, hogy szörnyü hazugság minden: hazudik rajtam a jó ruha, hazudik az estélyi cipő s hazudik a perc, amely néha, mint most is, becsábít a Hangok és Szinek gyönyörű bűntanyáira – Óh, mit érdekel engem a zene, mit a szépség, a lélek mennyei kedvese, vagy akár csak az új tavasz is, mikor nincs pénz, és otthon emberek várnak rám, kedvesek és ártatlanok, s kenyeret akarnak, – hogy hihessem el, hogy érdemes élni, mikor nincs pénz és enni kell, és mindenütt csak a testi szükségletet látom a nyomor fekete köztársasága fölött, és a fizikai lét örök zsarnokát, a Szövetkezett Pénzt, Őt, az igazi Urat, aki légies és rettenetes talpával rajtunk, szegényeken áll, torkunkon áll, de nem tapos el, mint a láb a férget, és éjszakánkat távoli fényjelekkel csillagozva sose hagyja kihunyni bennünk gonosz cinkosát, a reményt?!