Játszópajtások

A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt,
látván, hogy a
bádogbélelte társzekér
cigarettázó kocsisa
mily unottan zötyögteti
a leütött
kis borjut végig az utcán,
a szép kis bocit, amely épp
akkora, mint amelyiknek
csengős mozdulataira ő
ugy emlékszik gyerekkori
nyaraiból. Nagyon
szomorú lett a szive: ő
nem hitte, mint a durva kocsis,
hogy az egészben
nincs semmi rendkivüli: ő
rögtön látta gyerekkora
négylábú játszótársait,
mind-mind a sok
aranyos kis életet, a sok
aranyos állatpajtást, amely
ugy eltünt a későbbi, sanda
igavonókban,
a másokért, erős kocsisokért
dolgozó kényszerben, pedig a
mindennapi életet
életével fizető robot
szomoruságától mily messze volt
ugribugri
fiatalságában valamennyi
kedves kis testvér! Valahol
igy járt mind, valahol
kések és taglók nélkül is
gyilkolja szegény
bocikat s barmokat valami
lelketlen hatalom:
kések és taglók nélkül is
rettenetes
az állati sors, rettenetes,
és csak az emberek
nem érzik, ahogy
nem érzik azok sem, a többiek,
akikre most
szintén visszagondol, az egykori aranyos
emberpajtások: azok bizonyára
már rég nem törődnek egykori aranyos
boci-pajtások ugrándozó
emlékével, az isteni-édes
indulással:
állatok lettek mind, fujj, állatok,
nem ugy, mint ő, akinek
finom lelke most oly szomorú
szemrehányással nézi a
bádogbélelte társzekeren
elzötyögő kis holttest fölött
cigarettázó, szivtelen kocsist.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]