Játszópajtások

A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt, látván, hogy a bádogbélelte társzekér cigarettázó kocsisa mily unottan zötyögteti a leütött kis borjut végig az utcán, a szép kis bocit, amely épp akkora, mint amelyiknek csengős mozdulataira ő ugy emlékszik gyerekkori nyaraiból. Nagyon szomorú lett a szive: ő nem hitte, mint a durva kocsis, hogy az egészben nincs semmi rendkivüli: ő rögtön látta gyerekkora négylábú játszótársait, mind-mind a sok aranyos kis életet, a sok aranyos állatpajtást, amely ugy eltünt a későbbi, sanda igavonókban, a másokért, erős kocsisokért dolgozó kényszerben, pedig a mindennapi életet életével fizető robot szomoruságától mily messze volt ugribugri fiatalságában valamennyi kedves kis testvér! Valahol igy járt mind, valahol kések és taglók nélkül is gyilkolja szegény bocikat s barmokat valami lelketlen hatalom: kések és taglók nélkül is rettenetes az állati sors, rettenetes, és csak az emberek nem érzik, ahogy nem érzik azok sem, a többiek, akikre most szintén visszagondol, az egykori aranyos emberpajtások: azok bizonyára már rég nem törődnek egykori aranyos boci-pajtások ugrándozó emlékével, az isteni-édes indulással: állatok lettek mind, fujj, állatok, nem ugy, mint ő, akinek finom lelke most oly szomorú szemrehányással nézi a bádogbélelte társzekeren elzötyögő kis holttest fölött cigarettázó, szivtelen kocsist.