Az örök járvány

Mint isten előtt a hitetlen érdek, a beteg előtt felrakja kegyes álarcát a világ. „Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a társadalom; e két csodaszóban egyesülnek a szétdult parlamentek s még a rablók kapitányai is megpróbálnak valami nemeset hazudni. De ki látja a harmadik rémet, az örök járványt, amelynek kórháza a város, az egész ország, országok? Óh, ki látja a legnagyobb kórt, az emberiség örökölt terheltségét, ki látja közületek, Nagyok, a szegénységet, melynek gyógyithatatlan betegei vagyunk: roncsoló mérgeit hurcoljuk s leheljük irodában, műhelyben, bérpaloták barlangjaiban, nászéjszakánkon vele oltjuk be a jövendőt s évezredek óta miatta fetrengünk a butaság mocsaraiban – – Jaj, Hatalom, mikor látod meg a beteget a szegényben? Gazdag, óh, mikor jelenik meg pilládon a szánakozó borzadály könnye, amely egy-egy szörnyű betegágy előtt néha mégiscsak kicsordul szemedből?