Operába indul az autó

Operába indul az autó, s mintha a puha nagyúri szalon gördülne vele, boldogan élvezi az isteni hölgy a tél idilljét, a rohanó táj komoly varázsát. De mit ér nekem a hó varázsa? mit e gyönyörü est fehér nyugalma, mikor otthon hideg van és nincs mit enni? Diákkoromban szivszorongva néztem az első pelyhek táncát az ablakon, később a ródlipálya csak állást jelentett: gazdag gyerekekre vigyáztam hogy ki ne törjék a nyakukat – s bár azóta folyton dolgozom: széntől repedhet most a bányák szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek mégis a foga vacog, erdőket hurcolhatnak le a hegyekből roskadó vonatok, nekem még jó, ha félmázsa hitelt ad az irgalmas uzsora. Hol van hát isten, aki nem énmellém áll, amikor pörlekedem vele? hol akad egy isten is, aki nem sír, mikor, itt, álomszerü villák zuzmarás kapui előtt, e fehér estében, a zizegő hópelyhek alatt reménytelenül dideregve én, a kuli, poklok mocskára-tüzére gondolok s igy nézek, szótlan, az elsuhanó reflektor fénye után?!