Negyedóra Isten és a Hivatal közt

Áldassál, gyönyörű reggel, ki meleg hullámaidat arcomba csapod, mikor szomorú kapumon kilépek! Már mögöttem az isten békéje, mégis áldassál, gyönyörű negyedóra, aki rohanó villamoson röpitesz a város felé, a munka felé, gyárba, irodába, a kuli nap börtöne felé, de a lelkeken, ablakokon még beöntöd a napfényt! Már csak ilyenkor vagyok, aki vagyok, csak ilyenkor lophatom fiatal szemeimbe az édes élet melegét, siető lányok lábairól a napsugár harisnyáját, az ifjú vágy tilos utjait, – már csak ilyenkor vagyok a magamé, csak ilyenkor a testvéreimé, mindenkié, aki most itt s mindenütt velem együtt rohan a rohanó villamosokon a pénz felé, a város felé, az inkvizítor munka irigyelt kínkamrái felé s végiggondolja mind, ami szép, és elsiratja, ami öröm, mert ez a végső búcsú magunktól, ez a perc a munka előtt, napos utcán: ez a perc a miénk, a pihent érzékek lázadása, szabadság mindennapos reménye, egyetlen szent negyedóra Isten és a Hivatal közt: Áldassál, gyönyörű villamosút, arany reggel, amiért legalább te megmaradtál, – és köszöntsd vissza vígan a halni indulókat!