Mérget, revolvert
Mérget, revolvert, gyorsvonat elé! |
– Nézz szét: valaki kilopja |
szemedet a homlokod alól, |
friss vágyaidat hintója elé |
fogja paripának, meleg szivedet |
s nyomorodból arany palotát |
sorvadnak sirba, nyomorult |
nyisd hát ki boldogtalan szemedet, |
borotvád tedd a nyakadra – |
|
Negyedóra Isten és a Hivatal közt
hullámaidat arcomba csapod, |
|
rohanó villamoson röpitesz |
gyárba, irodába, a kuli nap |
de a lelkeken, ablakokon még |
|
az ifjú vágy tilos utjait, |
csak ilyenkor a testvéreimé, |
velem együtt rohan a rohanó |
s végiggondolja mind, ami szép, |
búcsú magunktól, ez a perc |
a munka előtt, napos utcán: |
ez a perc a miénk, a pihent |
érzékek lázadása, szabadság |
|
reggel, amiért legalább te |
megmaradtál, – és köszöntsd |
|
|
Operába indul az autó
s mintha a puha nagyúri szalon |
élvezi az isteni hölgy a tél |
|
a hó varázsa? mit e gyönyörü est |
Diákkoromban szivszorongva |
pelyhek táncát az ablakon, |
gazdag gyerekekre vigyáztam |
hogy ki ne törjék a nyakukat – |
s bár azóta folyton dolgozom: |
széntől repedhet most a bányák |
szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek |
erdőket hurcolhatnak le a hegyekből |
még jó, ha félmázsa hitelt |
|
pörlekedem vele? hol akad |
egy isten is, aki nem sír, |
álomszerü villák zuzmarás |
s igy nézek, szótlan, az elsuhanó |
|
|
Áldozatok
Zajosan dördűl a revolver |
s a jólszituált kereskedő |
azt mondom: halljátok meg a |
a tömegekét, az észre se vett |
borzalmakat, az egyetemes |
munka fegyenceit, kik a kényszer |
szótlan menetelnek elérhetetlen |
tudják, hogy gyermekeikben |
az a másik, a sok, az a számtalan, |
számontarthatatlan, zajtalan halál, |
tengerzúgás az a néma panasz, |
a tömegeké, a hétköznapoké, |
meghallottam, minden revolvert |
a sivatag éneke, a porszemek |
embertemető, istengyilkoló, |
|
Az örök járvány
Mint isten előtt a hitetlen érdek, |
a beteg előtt felrakja kegyes |
„Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a |
társadalom; e két csodaszóban |
s még a rablók kapitányai is |
nemeset hazudni. De ki látja |
a harmadik rémet, az örök |
kórháza a város, az egész |
ország, országok? Óh, ki látja |
a legnagyobb kórt, az emberiség |
örökölt terheltségét, ki látja |
betegei vagyunk: roncsoló |
mérgeit hurcoljuk s leheljük |
irodában, műhelyben, bérpaloták |
barlangjaiban, nászéjszakánkon |
vele oltjuk be a jövendőt |
mocsaraiban – – Jaj, Hatalom, |
mikor látod meg a beteget |
a szegényben? Gazdag, óh, mikor |
jelenik meg pilládon a szánakozó |
egy-egy szörnyű betegágy előtt |
néha mégiscsak kicsordul szemedből? |
|
Magasból
A nagyságos asszonynak egy falatért |
kezet csókol a koldus. És mégsem ő |
igazán szánalmas, hanem az, |
a parányi siker megvesztegetett |
egy kis élősdi nyugalomért |
boldogan meglapul a Nagyok |
lelki békéjét falat kenyerekkel |
a hatalmas, az igazi ember, |
kiveri a pengőt, óh, milyen |
nagyszerü hadjáratait és az erő |
nyiltan feltűzi a legmagasabb |
ormokra – Óh, be egyformán kicsiny |
meg a nagyságos asszony óvatos |
emberiség, ez a nyöszörgő |
csak a legbátrabb földi sikolyok |
őrült keselyűi csatáznak! |
|
Miénk a napfény
Miénk a napfény, a levegő |
a test, mely még friss és erős, |
s a lélek, mely ép ugy örül |
és szenved, mint a gazdagoké. – |
ha nap-nap után lopja erejét |
az idegen boldogulás? Mit ér |
a lélek, ha csak hulladék |
az a sok nyomorult, aki egymást |
teszi fölöslegessé, mit akar |
a sok koldus, aki rá sem ér |
ingyen-szépségeinek, mert |
ahogy ő a mindennapi kenyeret, |
mindennapi kenyér?! – S ha százszor- |
ha csoda is mindaz, amit a pénz |
mit ér szegénynek az utcasarok |
tavaszi fénye, mit a percnyi |
látják meg istent, azt, aki az |
ingyen napon és levegőn túl |
|
Játszópajtások
A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt, |
kis borjut végig az utcán, |
a szép kis bocit, amely épp |
nem hitte, mint a durva kocsis, |
nincs semmi rendkivüli: ő |
aranyos kis életet, a sok |
aranyos állatpajtást, amely |
ugy eltünt a későbbi, sanda |
a másokért, erős kocsisokért |
dolgozó kényszerben, pedig a |
szomoruságától mily messze volt |
kedves kis testvér! Valahol |
kések és taglók nélkül is |
bocikat s barmokat valami |
kések és taglók nélkül is |
az állati sors, rettenetes, |
nem érzik azok sem, a többiek, |
szintén visszagondol, az egykori aranyos |
emberpajtások: azok bizonyára |
már rég nem törődnek egykori aranyos |
emlékével, az isteni-édes |
állatok lettek mind, fujj, állatok, |
finom lelke most oly szomorú |
elzötyögő kis holttest fölött |
cigarettázó, szivtelen kocsist. |
|
Isten országa
Egy vén potroh három milliárdot |
fektetett be a színésznőbe… De |
mennyi pénzt, és mily nehezen, |
legyen mit ennünk! – Szegény vagyok |
s húsz-harminc évig elélek és |
naponta enni kell, aludni, |
naponta enni-adni nálam is |
szegényebbeknek, még legalább |
naponta – miből? Időm s idegeim |
rabságából!… Óh, mert hol a pénz, |
hol van másutt? Eldugták a világ |
négy táján, kövek és reteszek |
robotba, földbe, aranyba, rabló |
tervekbe, színésznőbe, ezer |
parancsok megközelíthetetlen |
vastornyaiba – Óh, hol a pénz, |
élet nyugalma, időm s idegeim |
szabadsága, húsz-harminc iszonyú |
év megváltása, hol az egyetlen |
az egyedül-irgalmas halálban? |
|
Wild West Európa
a jámbor csordák. De van, |
s a húsban rejtőző arany: |
hősök száguldanak motorokon, |
csattognak zajtalan, irodák |
s a legügyesebb testvérgyilkosoknak |
ünnepi istállóiban, a csodarevü |
egyszerre kétszáz meztelen |
|
Nincs pénz és enni kell
Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech! |
Nincs pénz, és: tárlatok! opera! |
Nincs pénz… De te sohasem |
példában a kiraboltak örök |
nincs pénz, pedig már csak a meztelen |
életről van szó! – Hogy fussak én |
boldog lélekkel a tavasz elé, |
mikor nincs pénz, és otthon emberek |
akarnak! Hogy nevessek én, mikor |
és pénzért mérik a napokat, és |
és enni kell és valami folyton azt |
bennem, hogy szörnyü hazugság |
minden: hazudik rajtam a jó ruha, |
becsábít a Hangok és Szinek |
gyönyörű bűntanyáira – Óh, |
mit érdekel engem a zene, mit a |
mennyei kedvese, vagy akár |
csak az új tavasz is, mikor |
nincs pénz, és otthon emberek |
akarnak, – hogy hihessem el, |
és enni kell, és mindenütt |
csak a testi szükségletet |
zsarnokát, a Szövetkezett |
Pénzt, Őt, az igazi Urat, |
talpával rajtunk, szegényeken áll, |
torkunkon áll, de nem tapos el, |
sose hagyja kihunyni bennünk |
gonosz cinkosát, a reményt?! |
|
Nézlek, szeliden, szótlanúl
Nézlek, szeliden, szótlanúl, |
de tudom, hogy félsz, ha látsz. |
Koldus vagyok, de maga az isten |
Gyűlöletnél hatalmasabban |
szemedben örök tűzvész vagyok, |
füleidben félrevert harang, |
felrobbantom pilláid alatt |
vacsora helyett undok sebeinket |
csempészem tányérodra, és |
nem menekülsz: felköltöm alvó |
hogy férgei, mint almát a pondró, |
széttörjenek, ketrecüket, |
s mint téli hegyek utasát |
|
Harminc ezüst
Hallgass, tehozzád nincs szavam. |
Nekem nem kell a keresztény |
önzés papjait is, de neked |
azt mondom: Hallgass, képmutató! |
Hallgass, tehozzád nincs szavam. |
Úgy emlegeted, mosolyogva, |
az igazságot, mint első, naiv |
szerelmét a kész férfi, pedig |
pillanat szólt, sosem az Ur, |
kis pénzedet, a sosem-ismert |
fordulsz a megértő szánakozás |
félelemmel, hiszen ma már |
az osztott koncot véded – – Én |
nem hirdetem a keresztény |
lemondást és tisztelem az |
de te hallgass, mert a harminc ezüst |
te csak a rablók kis cinkosa vagy! |
|
Grand Hotel Miramonti
Sárbasüllyedt síkok fölött, |
a barbár hegytető elegáns |
törvénye szerint, hintázó emeletek |
a kényes nőket, elegáns urakat, |
termek és halk hálószobák |
tengerfenék-ringása, – a lift |
csak hordja a husokat, különös |
virágokat, csak hordja a drága |
lapjait a pénznek, elfinomult |
csak hordja az elfinomult |
sinek acéltörvénye szerint |
törvények parancsa szerint |
észrevétlen dolgoznak a pénz |
megindulnak a sárbasüllyedt |
vetések, gyártelep, alázatosan |
fuldokló vér s a munka, hogy |
lányhus egyformán jusson a |
ringhasson a fölhasitott emeletek |
között s tovább keringjen a vér |
az elvarázsolt testben, fönt, a hegy |
levegő s a fény túlvilági |
ragyog a megvetett s kifosztott |
ég s föld között lebegő koronája. |
|
Egy jelentéktelen író halálára
Meghalt a koldus öreg, és előkelő |
Nagyok közé szegény… Nem tartozott, |
azt látom, azokat, akikhez |
tartozott: nekem az eltiportak |
az emlékében. Tudom, fiatal |
most is látom, megalázott |
próbálta elérni, drága lelke |
vonszolta a mindig-hiányzó |
szegény öreg a reménytelenség |
utcáin vagy a bosszús irgalom |
folyosókon, végigácsorogta |
üzlet már rá se nézett: elegáns |
gyermekkacagással, gondtalan |
szerelemmel, ennivalóval és |
nyugalommal s a szépség százezer |
fűszerével táncolt el előtte |
könnyűségben tündököltek a pénz |
ravasz kis ügynökei, akik |
szintén nem tartoznak a maguk |
sem az épités nagy tettei |
nem koronázzák megbecsüléssel |
homlokukat, s csupán az ördög |
a kicsinyek, a jelentéktelen |
a vak pénz, mely nem üdvözít, |
de megszabadít a kárhozattól, – |
nyomorultakat a nyomorultak |
már nem kér koszorút, de szól, |
|
Térdre, elrabolt életem előtt, |
|
|
Az Első Kút panasza
Más seb is van, és néha, igaz, |
összeomlik a pénz-torony, |
többi nagy pénz. Néha, igaz, |
százfele indul a csörgedező |
szent kínunk, a boldogító, |
gyémántokká, színarannyá, |
összegyűl, de az uj hatalom se |
az örök folyam, s megelégszik |
a toronyomlás, a sikeresebb |
nézzétek egymást, nézzétek a |
porbahullt századok porbahullt |
minden vigalom kétségbeesés, |
minden szépség szenny és halál |
és minden perc gyönyörű palotája |
börtön valahol valakinek, |
hisz az az erő, az az öröm |
mind-mind sivatag századok |
ereiből folyt ki, sivatag |
népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott |
szökőkút – – jaj, belőlünk |
liheg a száguldó mozdonyok |
kazánjában, a mi rongyaink |
szennyéből szövődik a selyem, |
orvosságunkat, kenyerünket |
inyenc tányérokon a pénz, |
a hadak és kulturák istene, |
szenteket gyűjt maga köré, |
szónak, színnek, kőnek, muzsikának |
s a boldogság tornyaiban, az ő |
szürve át minden pillanatot, |
minden öröm kétségbeesés, |
minden szépség mocsok s halál |
és minden szabad perc iszonyú |
börtön valahol, valakinek, – |
hogy gyűl, nő, hogy csap ég felé, |
bölcsességgé, színarannyá, |
drága vér, mely szakadatlan |
|
Beszéd a szomorú őrülthöz
páncélöltözetében, fenyegető |
fölé tolakodva állsz a világ |
|
Nagy árnyak dőltek végig a földön, |
de már süt a nap. Szeliden |
susog az alkonyi szél, megint |
futkosnak a fürge hajók s a vidám |
ember az ember és becsületes |
hogy érdemesnek lássa életét. |
|
És élünk s mégis hazudik, |
aki életről beszél. Hazudik, |
aki vigasztal, s jaj, hazudik |
szabadnak hiszi-mondja magát: |
mindnyájan egymás rabjai vagyunk |
s kezünkben a véletlen kardjaival |
vakon küzdünk vak ellenek |
uj éjszakája ránk zuhant. |
csinálta, főnök, tröszt, király |
vagy állam, ki hiszi, hogy |
ember csinálhat ennyi romlást? |
és csak most érezzük teljes |
hatalmában a rettenetest, |
hisz már pestis tőle az alkonyi szél |
rontás a szépség, hazudik |
mely túlcsábít az emberen, |
erejét, hogy holnap és holnapután és |
mindig a másik, a láthatatlan |
zsarnok, hogy valaki mindig |
és sehol sincs senki, aki igazán |
prédának, sehol se látjuk |
a személytelen rablót, aki |
céltáblája lehetne átkunk |
kézigránátjainak, sehol se látjuk |
mindnyájunkba rejtőzve áll |
a világ bástyái fölött és |
csak játszik a földdel és |
neveti fölkent ügynökeinek |
pénzfejedelmek legbizalmasabb |
csak a kézigránát dörrenése |
nem hallgatsz is rám, fölkiáltom |
megőrjített embercsinálta |
tisztelem a bosszút, mely alkotód |
ágyúkoronázta aranysisakban, |
gyémántvértezetében, fenyegető |
vezényszavaidra halhatatlan |
haláltáncát az emberiség! |
|
|
Három törvény
Meztelen húsból meztelenűl |
dobott bennünket isten e szép |
már minden valakié. De az |
mindenre: első csodaként, |
örök csodaként, az érdekek |
szeretet fogadja az uj jövevényt, |
isten folytatását, szeretet |
tipró erőkkel szembeszáll |
s az ős törvényt hirdeti: meztelen |
világra mindenkit a sors! – szeretet |
mégiscsak a megtagadhatatlan |
a rend egyensulyát, szeretet |
előhömpölygő nemzedékeket: |
tölgyből s ibolyából, millió |
ellentétből királyi erdőt |
|
Ne hirdessétek a szeretetet, |
semmit sem ér, mert nem kötelez. |
Meztelen húsból meztelenűl |
dobott bennünket isten e szép |
minden fű s állat a legfőbb |
mindazt, amibe a nem-kért |
élet kerűl, rabolni kell, |
elhódítani, hogy a különb |
a természet maga gyomlálja ki |
csenevész próbálkozásait. |
Ne hirdessétek a szeretetet: |
itt a sok önzés sok ereje őrzi |
az egyensulyt, a rend nyugtalan |
nyugalmát, de nem a pusztuló |
roppant koronáját égbeölelő |
nem nyom el a zsufolt érdekek |
s ha pusztít is, volt joga rá, |
törvényt példázza, melyet hasztalan |
Hirdessétek a szabad erőt, |
melyből mint kard és trombitaszó |
|
Hazugság harsonája, bolond |
meztelen húsból meztelenűl |
dobott bennünket az isten: |
szétosztották, s az egyenlő |
s a másikat sorsára bízza. |
Nincs itt szabadság s vak az erő: |
talán a haszontalan, becstelen |
bérelt kezekkel a jót, a nemest, |
s ki tudja, nem a fegyveres silány |
pusztit-e millió különbet? |
Ne hirdessétek hát az erőt, |
az eddig örökké csak bebörtönözött |
uj vezért, aki uj szeretet, |
az uj vezért, aki uj erő, |
népek örök-nagy versenyét: |
hirdessétek a Teljes Igazság |
istenét, aki átveszi az idő |
legmodernebb harceszközeit, és, |
soha vissza nem rettenve a |
rettenetestől, ágyúkkal is |
hirdessétek a mindenkiért |
hadbaszálló világos erőt, |
laza rendjét, a véletlenek |
szépet és jót tíz ezredév |
a felszabaditott emberért |
és szent kard és szent trombitaszó |
csak ugy lehet, ha Érte küzd |
|
|
Őrangyalok
Barátom, ki a halhatatlan |
nyomornak megváltást keresel, |
ne a halált, – a Sötétség |
Még nincs meg az ember, amikor |
jön az egyik, a fekete angyal, |
elborzad, és irgalmas keze |
becsukni a lélek szemeit. |
a részvét tette s a gyászruhás |
angyal később is hasztalan |
kitalálta az antikrisztus |
Áldott ez az őr is, mint sötét |
tanítja az ifjút s az érzékiség |
szent ez az angyal is, ez a |
tündöklő csaló, hisz amikor |
vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban |
jól látja az aljas, az egyetemes |
barátom, szent ez a két különös |
s addig is, míg őrváltás lesz, |
tehetetlen, menthetetlen, |
|
Van lelke a pénznek
Van lelke a pénznek! Én tudom, |
jobban fűt, mint a bor, de belül |
csupa szégyen és vacogás: |
finom esze tudja, miből, milyen |
harc, gyűlölet, vagy leplezett |
szemrehányás fogadja mindenütt: |
s nem kell hozzá panaszos száj |
a szegények közt. Óh, én tudom, |
van lelke! s azért menekűl |
párnázott-őrzött ajtók mögé, |
füleit betapasztja, szemét |
Van lelke a pénznek, barátaim! Én |
voltam titkára, tudom, hogy |
cinkosa bár, orgyilkosa is |
kiirtja magából a szeretetet, |
de őt megölné. – Barátaim, |
gondoljatok néha az arany |
titkaira, nyugodt becsület, |
gondolj a pénz, a nagy pénz |
|
Az örök virrasztó
Legjobb aludni, tudom, pedig |
számomra csak pár éve születik |
és könyörtelenűl az élet, – |
mit akar hát velem az anyag |
mit őrködik örök-egy élete |
magával állit szembe, mikor |
egymást ölik vagy ölelik? |
csak szórakozik velünk, nyomorult |
akarja az alakzatok szüntelen |
nappal után megjön az est |
szenved legjobban, amiért |
sikertelen próbálkozásait |
unva, a halál gyors kezeivel |
húsunk sírjába oszthatatlan |
s mikor éjjel eloltom a lámpát, |
a legszomorubb embernél is szomorubb |
s fáradtabb már a sose-mozduló |
millió öngyilkosság után is |
kriptájában, az anyagban. |
|
Tárlat: a Sátán Műremekei
Boldog, akit pálinka butít, |
kápráztat, boldog mind, aki |
csak részleteket lát. – De ha anya |
nyitotta föl szemed, akkor |
a halálos éjben mindenütt |
ember a földön, a tengereken, |
üveghegyein túl, a nyugtalan önzés |
gyujtogató parazsát, a tüzet, |
tűzoszlopokat, aranyrudak és |
butúlni ital, vakúlni szépség, |
s üss bár karót boldogtalan |
|
A Bazilikában zúg a harang
A Bazilikában zúgott a harang |
s a parkban két fiatalember |
Én a földet védtem, és mialatt |
mialatt magammal hadakoztam, |
úgy éreztem, egy harmadik |
áll mellénk, láthatatlanul |
egy harmadik, valaki, idegen. |
Munkás lehetett, vagy munkanélküli, |
és én hallottam gondolatait. |
Ez az égről beszél, az a földről, |
egy lélek ez a két fiatalúr, |
enni akar, s természetellenes |
vágyát se földi, se égi szó |
nem elégítette ki még sohasem. |
Szeretnék közbeszólni, egész |
az én gondjaimat mellényzsebéből |
kifizethetné akárki nagyúr, |
miért vagyok hát az anyagiasság |
nem tudok én is oly ideálisan |
gondolkozni, mint ők, akik |
csak a jó vagy rossz angyalok harca iránt |
hordtam, tudjuk, a követ, hogy |
legyen lakásuk (ha nem is |
az enyémnél) és a ruhájukat |
szőttem, megvarrtam, aki a földet |
csináltam nékik, stb., és |
fűtöttem a gyorsvonatot, amikor |
gyógyúlni, tanúlni Capriba |
utaztak, s aki láthatatlanúl |
dolgoztam nekik ezer meg ezer |
alakban, mondom, szeretnék |
közbeszólni, hogy én, az önző |
ember vagyok, noha sokkal |
jobb volna, ha buta barommá |
degradálnának a fiatalurak, – szeretném |
az én szemeim is látni akarnak, |
isten teremtett engem is, |
van hajlandóság bennem is, |
és az én gyerekem se kutyakölyök, |
s amennyit a boldogok érnek, |
annyit az én lelkem is ér, – |
miért nem néznek hát rám is olyan |
érdeklődéssel, mint a levegő |
beszélnek helyettem, aki még |
az isten törvényszéke előtt |
elmondani tisztességesen, – miért nem |
dolgoznak, ahogy tudnak, azon, |
hogy valamikor én is örüljek, |
hogy ne dolgozzon annyit az anyám, |
mért nem biztatnak, hogy lesz nekem is |
mért nem mondják, miért nem |
érzik ezt az angyali fiatalurak, |
akik oly lelkesen távcsövezik a jó |
s rossz angyalok harcát, de nem |
az örök szegénységtől, mialatt |
a Bazilikában zúg a harang |
és ők meg utódaik századokon át |
égi és földi feladatairól? |
|
Gyermekek, tiétek a jövő
Első a gyermek! Nézd, ez a sok |
csak bolondozik az apja, mikor |
munkája után hazamegy, ez a sok |
csöppség, aki gondtalanúl |
játszadozik utcán, ligetben |
és otthon, az asztal alatt, és |
van osztályharc és kongregáció, |
felelőtlen és komolytalan, |
meg se látsz, ha nem a magad |
asszonya hozza eléd, ez a sok |
gyermek, mire töprengő fejeden |
melléd áll s durván vagy szeliden |
a terv s a tett szerszámait – és |
ki tudja, az a kis csibész, |
aki még csak ágaskodva tud |
menti-e meg majd életedet |
építi-e majd palotádat, komoly |
talpalja-e, ki tudja, nem ő |
asszonytest, fáradt érzékeidet, |
próbálsz-e dobni, érdekeidet |
tipró népbiztosra, fekete |
verseiért, vagy öreg kezed |
ifju vezérnek? – – Óh, örök |
hullámverés forrása, idők |
tartaléka, Gyermek, piciny |
játékszerünk, ki a jó vagy a rossz |
mindig átlépsz szülődön és |
felé vezetve, egyszer talán |
suttogja bennem, hogy tiétek, |
óh, gyermekek, tiétek a jövő! |
|
Szövetségesek
Ugy látszik, csak a természetes |
rosszban van igazi életerő |
mert mindig árt valakinek. |
Ugy látszik, mondom… s csüggedek: |
pedig tán nem is rossz, ami rossz, |
s az élet, ahogy van, gazdagabb |
mint hisszük. Moslékon hizott |
disznóhusból tündéri lánytest |
az erős test büszke épülete. |
Nem rossz a rossz: külön bajokat |
csak a pénz meg a lélek csinál: |
minden, ami egyetlen irányt |
fut a nagy háló százezer-egy |
a részleteket, hogy csak az őrület mer |
csak néha és borzongva sejti |
vergődő álmunk, hogy valahol |
egymásnak a rossz meg a jó. |
|
Töprengés egy körúti padon
Mennyi jó és mennyi rossz |
fut össze itt véletlenűl, |
hány ember tolakodik, hány |
eligazodni e roppant szövevény |
minden szálán, mely mint ideg |
a testben, úgy fut az utca |
rajzában, hordva-termelve saját |
parancsát, s vágyait? Óh, |
és nem akar törődni senkivel: |
irányítják a sikert, véletlenek |
itélnek fölöttünk, s ki tudja, |
akartam én is és mennyi rossz |
hányszor láttam hitványnak azt, |
aki épúgy becsülte magát, |
óh, hány akarat, titok és vágy |
le kell hunynom a szememet és |
rábízni magam a csodára, mert |
már nem tudom, mi rossz s mi jó, – |
az utca ezer mozdulata előtt, |
mint mellettem az az öreg úr, |
legjobban annak örűl, hogy |
|
Bérletjegy a MÁV vonalaira
Ahogy az ember élete lejár, |
lejárt a tiéd is, aranybetűs, |
látnod az uj januárt, pedig |
Meghaltál, már csak múmia vagy, |
kisértet vagy, szegény, tavalyi |
őrizlek zsebeim temetőjében |
nem volt s ma sincs hely fejemet |
soha nem felejtem, hányszor |
az egyforma, becstelen robot elől, |
lelkem elől, hogy céltalan |
életek közt, a Tisza–Duna |
felkeressem gyermekkoromat |
veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli |
a felnőtt gyermeknek, mesebeli |
mozgás modern ura, szabadság |
kalandor istene, te, kis, |
bérletjegy, aki napsütött |
az Alföldet, hogy bokraiban |
s pénz nélkül is boldog legyek, |
mint a csavargó égi madár |
vagy a társadalmon-kívüli nyúl. |
|
Nem dobom el holttestedet, |
utadra belőlem is elkisért |
azt őrzöm benned, magamat, – |
oly friss, éles, zsongó és tehetetlen |
mint egy kisgyermek emléke, aki |
|
|
Örülni kell, akárminek
Nem gyűlöllek már, koldusok |
nagyváros kő-mocsara elől |
a Gellérthegyre, Rózsadombra, – |
nem gyűlöllek benneteket, |
szép lányok, gazdagok, akiket |
örömünk elrabolt virágaiba |
nem gyűlölöm én már az ünnepek |
én mindent megpróbáltam, és |
nem hazudik kétségbeesett |
e tavaszi éjszaka csillagos |
ege alatt azt súgja, hogy |
szent az igazság katonája, de |
s azt mondja, hogy örűlni kell |
mindennek és mindenkinek, |
ha más nincs, annak, hogy vagyunk, |
a látszatnak, a pillanatnak, |
örűlni, hogy ti vagytok és |
örűlni, hogy legalább valaki |
boldog hegyeire – Óh, már |
hunyt szemmel súgom e csillagos |
örűlni, örűlni, akárminek és |
felejteni, jaj, felejteni, |
akárhogy is: édes az élet! |
|
A zene kardot ránt
az álom hullámjátéka után |
s kardot ránt és szuronyok |
rohama csattog, óh, amikor |
egyszerre száz torkán felüvölt |
a fantasztikus gép-fenevad: |
szárnyas lobogók tűzvésze röpít, |
tűz, sortűz, millió robbanás |
veti szét fáradt testemet |
s lelkem, ez a halnivágyó |
önkínzó kéjében, a hangok |
nem tud menekűlni s iszonyodó |
kínok közt is csontjáig érzi |
kimondhatatlan gyönyörét. |
|
Szépség, egy pillanat
Mint nyomorult proli az elrobogó |
Egy pillanat volt az egész, |
egy pillanat volt az egész |
mint a sebesült, aki érzi |
– egy pillanat volt az egész |
s most mégis vezekelni kéne, |
mert ez az egy pillanat is |
becstelenséget kedvedért. |
|
Zavar
Dadogok, szédülök, leplezek, |
félek és szégyellem magam: |
nem az vagyok, aki voltam, |
vágy már folyton csak az eljövendő |
|
enyém az agyad játéka is, |
ha egészen enyém vagy: amíg |
külön maradunk, nem elég bizalmas |
|
Dadogok, szédülök, leplezek, |
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy |
még harc és váratlan remény: |
tudom elmondani, azt, hogy |
|
|
Lányok a nyárban
Szerelmes nyár! Be szép a siető |
napfürdőjében magánál is édesebb |
|
gondjai közt a szegény is |
játszani kezd: semmit sem akar |
|
szárnyas istennője se halad |
büszkébben, mint ruháinak |
repeső diszében a szép nő: |
vonzó lesz, tiszta és erény. |
|
Óh, szent szépség, óh, gondtalan |
silány örömnek mondhat a bölcs, |
könnyű mozgása, óh, szerelem, |
tőled vár vígaszt és koszorút |
élőt csak élő boldogít, – |
óh, asszonyok, a fiatal csak azt |
|
|
Szeretők
róla, hogy érdekel a test |
|
testben siratja elveszett |
gyermekét az anya, s a hivő |
|
minden élő s örűlni akar: |
megromlik, ha nem az ösztönök |
|
Lapuljon a kéjenc, a beteg |
gyönyörök rabja! – Nekünk |
|
a lélek orvosa a szerelem |
és gyógyulás az igaz csók, |
|
|
Ma már megint
kedves vagy, ujjaim ma már |
tested drágaságaira, ma már |
megint testvérem vagy, pedig |
megbántottál, nagyon hamar |
elárultad, hogy csak a perc |
szerelemnek hittem, s nagyon hamar |
meggyűlöltél, ahogy csak a |
rang és pénz friss éveiben |
gyűlölheti asszony az elmult |
csak gyöngeséged volt az enyém, |
büszkeségem százszor keserűbb |
először vártam rád s amikor, |
naiv gyerekek, a körúti, kopott |
kávéházban ettük nyomorult |
vacsoránkat: én a megcsúfolt szerelem |
kértem istent, hogy nyomorultan |
jobban gyűlöltelek én, mint ahogy |
nekem a nagyobb szégyen adott |
tűrjem a számban, – és ime, |
meg merem mondani magamnak is, |
hogy hazugság volt, amit akartam, és |
enyém volt, arra a lányra, |
kaptam… Óh, most megmondhatom, |
hogy már nem félek gyűlölettelen |
hogy ujra megszerettetett |
az az első óra, s a többi |
szent tévedés, amelyre most |
mint ébredésre a meggyötört |
kiszabadít egy álmodott hang. |
|
Isten zenekara
Szeretlek, s mást is szeretek, – |
nekem meg elszakadni. De mit |
ezt a szerelmet, ezt az idegen |
és nem te, nem mi, nem az ember |
más, ő – Mondd, mit tegyek, |
ha ő cselekszik helyettem és |
nagy úr, hogy már nem is ismer |
felségsértést, hiszen csak az ész |
ellene szólni? Mit tegyek én, |
mondja, hogy minden tettem és |
szavam csak az ő akarata: |
s kimondhatatlan sokaság: |
anyag- s lélek-zenekar, amely |
dirigálást, s tudja, hogy sohase |
lelke parancsol, sem a hegedű |
lázadhat fel a tehetetlen |
az elromlott darabok helyett |
mindig szállíttatja magának, és |
velünk, megbűvölt mesterembereivel |
hangszereket, hogy tovább |
játszhasson rajtuk, sohase |
integet és szeszélye szerint |
csendíti össze a hangokat, |
kis muzsikáját halljuk a teljes |
tudjuk meg, mit akart elmondani |
istenünk az ősi csöndnek, |
csillagvilágok határán tul, |
|
Az utolsó perc a vigasz előtt
Nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú |
út után, szenny után, szégyen után, |
nem te vagy, még mindig nem te vagy, hosszú |
út után, még most se, mikor a rohanás |
még mindig egy negyedóra! Messze |
kihajlok a gyorsvonatból, |
tested s lelked vigasza vár. |
|
Még egy negyedóra. Mennyi |
megalázás van mögöttem, és |
még mindig nem te vagy! Messze |
kihajlok az ablakon: jaj, most valami |
|
az utolsó perc a vigasz előtt, |
az utolsó perc az öröm előtt, |
messziről híd volt s most szakadék. |
Óh, várni! várni! most is! ugy |
út után, szenny után, szégyen után, |
távoli, tiszta kezed vigaszát, |
mint baráti lelket a megtiport |
érdem, akinek a büszkeség |
|
|
Késő bánat
Az ördög szolgái processziót |
s a gonosz prédikál nekünk, |
hisszük látni: a kárhozat |
szüzeit legszebb álmainknak. |
s beszéde csillogó ragály, |
de hát élni kell, és a jó is |
fegyverrel küzdhet az örök |
gonoszság ellen: kell a pénz, |
és kell rabolni, akárhogyan, |
és kell rabolni a jónak is: |
kellenek a pokol fegyverei, |
az igazság szent katonáit – |
Óh, kellene már, de az én |
inkább menekűl a kétségbeesés |
maga az élet bűn, erőszak |
ellensége a tisztaságnak. |
|
Ünnep
nemcsak szépséget s szórakozást |
teremtettél, nemcsak gyönyörű |
pénz-szörnyeket, nemcsak ifju |
lelkesedést, friss vért, kacagó |
lányokat s gyermekeket, – óh, |
s harcok hétköznapjai után |
megteremtetted az ünnepet, |
elringat mindörökre. Ámen. |
|
A Költő és a Földiek
Hasznos esőt hoz a nyári vihar, |
hasznos munkát végeznek a nagy |
vas-állatok is, melyeket a |
kufár a szó, mely csak a léha |
s csak a szórakozást nemesíti. |
|
Legyen a költő hasznos akarat. |
Tisztelegjen a kéz előtt, |
s mint a hétköznapok istene |
mindennap újra megteremti |
keze, szent, szent, szent, |
a költő, s célja legyen a maga |
munkáját testvérként e millió |
kéz munkája mellé állitani. |
|
Legyen a költő hasznos akarat, |
éljen a földön, talpa alá |
ezt adta a sors, ismerje meg |
az anyag természetét, az erők |
poklokról szálljon fel az álmok |
megformál, valóság legyen |
s gazdag legyen és hiteles. |
|
Legyen a költő hasznos akarat, |
az isten nyelve, az igazság |
beszéljen ő érdektelenűl, |
beszéljen az érdeke ellen, |
beszéljen, mint a tudós, mint a szent, |
nem tud s az egyén nem akar |
kimondani: egyszerű szava |
munka lesz és beszéde kard. |
|
|
|