Óda a genovai kikötőhöz

I. Vasak s villámok!… alagutakon át!… Még fejemben az úti szédület s már itt tündöklik bástyásan a nyárban, Genova, pálmás márványtömeged, – félkörben, mintha a föld továbbvezetné a hegyekre a tenger ritmusát, márványhullámokban lüktetve csap föl egymás fölé sok fénylő palotád. Genova, nézlek ámuló szemekkel, hegyek körutján fut villamosom. Genova, vér, évezredek! Mennyi tékozlás, pompa, hatalom! Nagy kék karját kitárja lenn a tenger: hajók érc-frontja, sűrített erő; szédült vihartól fuldoklik a szám, az én lelkem is zsúfolt kikötő! Az én lelkem ez az iszonyu város; mennyi zavar, rend, ragyogás, veszély! Innen indult el valaha Kolombus! Két karom mindjárt Afrikáig ér! Még sohse voltam ilyen telhetetlen, sohse káprázott még így a szemem. – Ragyogj, vad nyár, ragyogj, Genova, büszke márványzűrzavar, szennyes és modern!   II. Messzelövell homlokomról a fény: Via Venti Settembre. Bámultad egész nap arany palotáimat. Itt az este, már gyúlnak a kirakatok, kigyullad az ég kirakata is, – de én most másfele viszem utad. Itt az este, most perdül a gyémántszikrás palotákban táncra a frakkos ördög és a habtestű szerelem, de mi szálljunk le, ahogy a tömeg folyik szét szerteziláltan, szálljunk le, ahogy az áradás folyik le tereimen, szálljunk le a homályba… Itt zene nyüzsög, érthetetlen; egymásrafotografált lemezeken át bujdosik valami fény; sikátorok, hol vagyunk? nem tudom, halpiac, magnéziumláng, korcsmák, vad italok: ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én, itt vagyok az igazi, rakodópart, gyere, a néger röhög (gondold, hogy álom és mindjárt nem lesz bolond); ide a nőt! mit félsz? én vagyok az úr és ma ilyen az erdő, itt fenem a kést és osztogatok bicskanyitó pofont: én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség, éjszakai verkli, utcalány, részegek és katonák, én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség, én tartom széles hátamon a sok gőgös palotát: mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás, én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng, az én millió életem örök századok óta fűti, százszorszent nyersanyag, a dolgozó kazánt: én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger vad szerelme, s van pénz, selyem és hadihajó, van, mert én akarom, de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!   III. Betonkilométerek, kőcsíkok, sivár, szürkén tolongó láthatár, aztán vastornyok zűrzavara, vasváros a tengeren: – Genova, páncélos asszony a hegyek alatt: simán mennydörgő villanyvasutak omolnak eléd, te ölelő gyönyörű kék szörny, kikötő! Kikötő, – óh be kicsi vagyok itt! Rettentő szövetségeseid, Érdekek, Számok és Erők káprázata gyúl ki a szemem előtt, s mintha üveg volna a Föld, átlátok rajta: elbüvölt vitorlákat, úszó tájakat látok idegen egek alatt: látom a szárnyas Üzletet, ahogy hódolva meghozza neked Borneót, Japánt, Amerikát! Óh, kapcsolatok földön s tengeren át, sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled s úttalan távolok felett a kalózcsavargáshoz szokott flottákat játszva igazgatod: óh Pénz, ki megőrölöd, miként régi tirannusok, az egyént, te vagy a legnagyobb, iszonyú, kényszered béke s háború, behálózod a földet, rengő vizek felett te vagy új Teremtő, te alkotod a népeket s velük a közös törvényt mindenütt: itt vagy, te őrzöd Genovát: irtózva nézek föl reád, körülragyogsz, arany varázs, méreg, levegő, tüdőmbe szállsz, itt vagy, emelsz és eltiporsz, épitesz, ölsz, rendelsz, rabolsz, láthatatlan és személytelen, országok ura: Kereskedelem!   IV. És éjszaka, mikor a partokat zúgva bombázzák a habok s a vendég, búcsúzni, kitárja szobájában az ablakot: a Világitótorony hirtelen talpraugrik, figyel, vigyáz, – égnek csavart fekete ágyucső, most látni, milyen óriás – lámpáját felhőkbe akasztja, ő maga homályba vész s az alvó Genova fölött a végtelenbe néz.