Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja, sár, délibáb, tenyészet, ősi hit; a vén magyar Alföld a meséket imádja s nem szereti az ész fürkésző álmait; a vén magyar Alföldnek semmi se kell, így is nagy, gazdag, ő a legnagyobb, és nyugalmában testet ölt az íge, az első, az állandó, a Vagyok. A vén magyar Alföld lomha hatalom – elheverész a napon, nézdegélve, a dombhajlás mögűl a fellegek fehér csordája hogy ballag az égre; pusztúlhat rajta nép: ő gondtalan öltözködik télbe-nyárba s embertelen-egykedvüen bámul bele az időtlen határba. A vén magyar Alföld volt sírja nemzeteknek s vér, inség, bőség nem számit neki, maga kedvéért, nem az emberért van, a föld nem gróf és nem bolseviki. A föld: harc és idill. Mit bánja, hogy hátán ki kinek szánt, vet és arat! Akit befogad, az, mint ő, olyan lesz, annak törvényt az ő vén lelke szab. S az ő vén lelke megrendíthetetlen. Ázsia él benne, itt, nyugaton. A gyorsvonat meg se karcolja bőrét: futrinka nyoma, benövi a gyom! Hallotta, van sok uj csoda, kohó, gyár s hogy sok testvére már megváltozott: nem hiszi! – – Nála nincs hatalmasabb, csak az ősök őse: a nap! s a csillagok! De a vén magyar Alföld, az istenek barátja, néha felfigyel: Valami – fenyegető –! Konokabb, mint a meteor s a villám, jön, száll! föl a fénybe! egyre nő: aeroplán! – – Győzelmes motorok! Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek! Fürkész agyak, uj, kovácsolt világok! Föld alól égbeszállt emberek! Uj zene! döng! technika! szétfutó sinei a végtelennek, országokon át! – A vén magyar Alföld meghökken, szivébe sejtelmek ezer idegen nyila vág: most megtaposták… Gondolkozni próbál: „Uj rendje támad majd az isteneknek…” – A vén magyar Alföld néz a gép után s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.