Egy eltünt városban

Azt hittem, liliputi város az óriások földjén, mesebeli: csigahéjházak és pici torony, de tengerekkel küzd majd ladikom, ha az Ipolyt ujra átszeli. A nagy Ipoly milyen kicsiny ma s a gyerek-város mily nagyra nőtt! Minden uj! Csak az a száz folt liba pettyezi épúgy, mint valaha, a hídon túl a virágos mezőt. Csak az a virágos rét a hegyekig, az régi (bár közben uj ura lett); vig fiúk bigéznek a porban, de sehol se látom, aki voltam, azt a hétéves gyereket. Sehol semmi a sok csodából? Ez már fáj, ez már árulás! Hová tettétek őserdőmet? Ez a pár fűzfa volt? És hová lett a tutajos tavasz, a korcsolyás tél száz kalandja? a Templom utca? a felgyujtott macska? s az első dolgozat? Valamit ujra akartam kezdeni, s most csüggedek: ennyit el lehet veszteni tizenhét esztendő alatt? Tizenhét év… Járom a várost. Hogy ürít mindent az idő!… Még egy óra, és indul a vonat. Addig a ligeti hársak alatt tünődöm: mennyi drága nő néz át itt rajtam, lány, fiatal, aki akkor még vágyban sem élt: szép jövevények, kitúrtatok, nektek csak egy idegen úr vagyok, aki csalódni hazatért?! Füttyszó… Ég veled, régi város! – Aki most belőled szökik, az elmerülő hegyek, évek mögött néha tündérországba téved s veled most már csak ott találkozik. (Balassagyarmat, 1924)