A húnyt szem balladája

(Mit látsz, húnyt szemem? Mi ijeszt, hogy pillád úgy magadra huzod?) – Az élet! A rágó pokol! A hús, a kéjelgő mocsok! A húsok! Férgek a kövek alatt! Amit láttam: a förtelem és az üdv! Hustömte paloták, városok, habzsoló húsok mindenütt, erdőkben és gyomrokban! Óh a ganéj édene, rovar, tetű! S párzó nyálkák a tenger fenekén! A Föld belei! Gyönyörű nőkért nyujtózó férfi-hús! Szerelmek rajzó útjai! Gejzirek a húson belül, óh nedvek szökőkútjai: óh élet, részeg csatatér! – Aztán az emberek! gyilkosok! Vakitott, megfojtott agyvelők! S hus-gépek, járó oszlopok: munkások teste! Kezek, tüdők, hus, mit a pénz lassan megölt! S szétlőtt katonák! örök sirok kiütéseitől beteg a Föld! És aki él: tört szerkezetek reszketnek az utcasarkokon: rokkantak! Rombolás, amin nem segit semmi hatalom: jaj, látom a fekete harcot! Saját maga, mit összezúz: minden kínjával bennem kavarog az embertelen Emberi Hús! – – Mind őrült a hús. A miénk néha kitisztúl, felsikolt, s hamut rak fejére az ember s ajkára tétova mosolyt: a vén és bűnös Hús ilyenkor érthetetlen imákba kezd, mondván: felebarátodat mint magadat szeresd: ilyenkor alszik. Látom álmát: azt álmodja, amit ma te! – (Húzd magadra pillád, szemem, s ne nyilj föl többé sohase!)