A mélység tűnődése

Kétségbeejtő távolok glóriájában, fönt, valahol káprázatos angyalok élnek, s városok egymásra rétegezett kínjában, süllyedt emeletek és tárnák kő-paraleljeiből évezredek óta hiába akarok felnőni a sugarakig, föl, föl, ki a hiányok millió nehezéke alól, mert ha néha százados kínban egy-egy virágomat fölhajtom is a fénybe: a mag tündér szelek fogatán borzadva röpíti tollas lelkét, el, el, el, tova tőlem, a földalatti tárnák kő-paraleljeitől, ahol én évezredek óta hiába szülöm ujra s ujra roppant tehetetlenségemet, ahol én feketén csikorgok és ahonnan a düh észbontó távcsövein át se látok föl a paradicsomba, hogy legalább gondolatom szétmorzsolhatná kezeim érc-gyönyörében a napfény ujjongó angyalait.