Az álmodó halott

Elnyúlok a fűben. Aludjunk.
Én már mozdulni se birok.
Élni? – Sárba tiportak a
kalmár hadak, a nyilt, buta
és álszent terrorok.
Én már nem mozdulok, aludjunk –
A napot hunyt szemembe zárom.
Csontjaim vasként folynak el, –
de hozzám búvik s magába ölel
megváltó szeretőm, az álom.
Már egész testem benne fekszik,
egész testemben fekszik ő –
Álom! Óh, együtt lebegünk!
Óh, föld! föld! asszony! te leggyönyörűbb,
te sír, te éltető!
Óh, édes föld, magadba húzol,
s szállunk már, szállunk, keveredve:
felnéz az álmodó halott
s egyszerre ujra fellobog
régi, hódító, büszke kedve:
láng surran – megindúl s felröppen a kő!
Óh megyünk a tavasz elé,
mikor feszülő bimbók s rügyek
küldik kéjes sortüzeiket
az ég felé!
Óh élet! szent feltámadás!
Föld! Napfény! Mámor s hit zűrzavara!
Dicsértessék a halál, a vidám,
dicsértessék nagypéntek után
husvétom hajnala!
Dicsértessék a föld, s aludjunk!
Én már csak rozsdás roncs vagyok –
de vasak nőnek belőlem, csodák,
fények, s uj, büszke katonák
és szentséges diadalok!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]