Az álmodó halott

Elnyúlok a fűben. Aludjunk. Én már mozdulni se birok. Élni? – Sárba tiportak a kalmár hadak, a nyilt, buta és álszent terrorok. Én már nem mozdulok, aludjunk – A napot hunyt szemembe zárom. Csontjaim vasként folynak el, – de hozzám búvik s magába ölel megváltó szeretőm, az álom. Már egész testem benne fekszik, egész testemben fekszik ő – Álom! Óh, együtt lebegünk! Óh, föld! föld! asszony! te leggyönyörűbb, te sír, te éltető! Óh, édes föld, magadba húzol, s szállunk már, szállunk, keveredve: felnéz az álmodó halott s egyszerre ujra fellobog régi, hódító, büszke kedve: láng surran – megindúl s felröppen a kő! Óh megyünk a tavasz elé, mikor feszülő bimbók s rügyek küldik kéjes sortüzeiket az ég felé! Óh élet! szent feltámadás! Föld! Napfény! Mámor s hit zűrzavara! Dicsértessék a halál, a vidám, dicsértessék nagypéntek után husvétom hajnala! Dicsértessék a föld, s aludjunk! Én már csak rozsdás roncs vagyok – de vasak nőnek belőlem, csodák, fények, s uj, büszke katonák és szentséges diadalok!