Azután

Pár évtized: jut ez s az: élünk: vesztünk egyet-mást és elérünk, nyüzsgünk a bolyban, visz a sodra, s vége: visszafekszünk a porba. – De mi lesz azután? Én tudom, mi lesz azután. – Millió, millió gyönyörü lány, a Sok arra, ami most Kevés, a kóstolóra beteljesedés: az lesz az Azután! Én tudom, mi az Azután. A sikkasztóm, a szökő zsivány, az örökké tilos Amerika, a zsugori sors diadala, mely már nem fizet azután. Nékem az Azután kellene – Óh, jövendők szent végtelene! Óh, halott zseni, királyként ragyogó kisértet: minden kis csirkefogó több lesz már nálad azután! Nékem az Azután kellene, a több, a mind: az Idő kellene: az örök alkotó, a mennyei fény, mely hódolva térdelne elém, ha lennék azután! Ha lennék! – Óh be kicsik vagyunk! Menekülés minden utunk, vágyaink szárnyas motort megelőznek, s csattan egy perc, – és összetörnek, és csönd lesz azután. Ez a legszörnyűbb: a semmibe hullni, minden érzékből kihűlni, kihalni, s tudni előre, és tűrni bután – Óh be közeli küszöbön őrködöl, tűzkardos Azután!