Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem, minden szép eltorzul szememben, jobb a némának, jobb a vaknak, – mert rettenetes ennyi vággyal szegénynek lenni s fiatalnak. Voltunk vad, hivő, ifju hordák, s felkoncoltak… A vén okosság győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk? Rettenetes sors, hogy a harcot, mindig hiába, ujrakezdjük. Rettenetes csak várni mindég, tűrni rabságod, örök inség, nem érteni, a hiba hol van, s csodát akarva és teremtve mindig elterűlni a porban. Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! – harcolni régi mesterünkkel, vagy tisztelegve nézni, hogy vág arcunkba keze, és amely valaha őt érte, a korbács. Óh, részt kapni minden örömben! – Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem, ez csak a düh, a régi átok: tanulnunk kell, testvéreim, ujak, indulók, proletárok! Mert valamit mi nem tudunk még, ezért kell fájni s bukni mindég, ezért sír bennem is a vad dac: hogy rettenetes, rettenetes szegénynek lenni s fiatalnak.