Az Őszhöz

Rohanó vészjelek, szél, szirénák, riadó! – a hűlő Föld sikolt: vak gyémánt a felhők közt a nap s fehér ágyúgolyó a hold: a nagyot nagyobb, az erőset erősebb, a régit leverni az új jön, a hős: az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre – hurrá! – most csap le hadával az Ősz! Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy, megkapod és föléled, ami kész. Én tudom: Isten vagy te, szörnyű, rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés! Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz, szépség nem tart fel, se öröm, se dac, vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld, ahogy délkörein lefelé haladsz. Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület! Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel Szahalin, Texas s az Alföld felett. Megnyirták fejüket az élet fái, hiú aranyuk lábad alá borúl – Ősz, isten, nagy nemzetközi, úr vagy te, rettenetes úr! Most fentről jössz és himnuszodat üvölti a Mátra, azt sírja balatoni nád, s tavaszra a messze Ekvátor alatt, fuvod el a tengerek kék mosolyát. Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom, de csak borzongva néz a hódolat: én még élni szeretnék! és akármily könnyelmű volt, szeretem a nyarat! Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb Isten, kinek csak helytartód a tél, Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek álmodta magát és azóta fél: Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot, de ne bánts, hisz még fiatal vagyok, s mint földbetiport mag, a hó alatt is lázadó vágy és élet maradok.