Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban. Hegyek, nyár, tavak, fellegek. Utazó lelkem mozdulatlan. Utazó lelkem ma pihen, ajándékot kapott, amely nem múlik benne sohasem. Óh, Dolomitok! ormok! lila fény! Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes szépség nyilt egyszerre körém! Milyen kincseket pazarolt rám váratlanul egy világ, amelyről sejtelmem se volt! S hogy megbékültem! Óriás éggé tágitott valami földöntúli csodálkozás: Úristen – – A szivem dobog, és szeretném megérteni a csodát, hogy boldog vagyok, boldog! az! – De nincs rá szavam. Emberek, én csak szidtam az életet: nem volt igazam. – – Hunyt szemmel nézek a napba, s új öröm némít, altat el: a szélcsöndes ormok nyugalma.