Az isten darabkái

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek, asszonyok, édesek és keserűek,   üzen az ősz, rossz a kedvem, melyitek emlékénél melegedjem? Kártya, bor, cigány nekem sose kellett, örömöt adtatok ti százszor szebbet,   én veletek részegedtem, nincs is egy köztetek, kit felejtettem. Nincs is egy köztetek, kit ne szeretnék, akihez jó szívvel ne menekednék:   bármilyen volt, ma mind drága, életem titkos-édes gazdagsága. Szeretők, körűlvesztek, messze tájak, tájai kalandos, szép boldogságnak,   itt vagytok, s a szomorúság mégis nő lelkemben, a nyomorúság. Itt vagytok, emlékeim, gyönyörűek, s napjaim tőletek még keserűbbek:   fáj elhagyni a szépet-jót, még ha nem voltatok is mindenhatók. S ez így lesz, ez már így lesz mindhalálig, amikor majd lelkünk is kettéválik,   és elalszunk az istenben, legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőnkben. Istenem, hasznos esők mosogatják csontunkat, kezeidben morzsolgatják,   bócér hajunk simogatják s szivünket jófüvekkel betakarják. De mikor betakarták, eltakarták, bő zsírral fényes földbe elkavarták,   szétporlunk az elemekbe, szelekbe és viola fellegekbe. Asszonyok, édesség és gyönyörűség, múlik már tőlem minden keserűség,   nincsen miért szomorkodni: az isten darabkái maradtok ti! Segíts hát, rettenetes, erős isten, adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,   adj kedvet az őszi csókra, a futó percben örök tavaszodra!