Vesztett sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor döng, rekedt dühök tülke rikácsol, zsibvásár zúg, rémek, undorok, és teszem, amit nem akarok, idegen parancs dobál össze-vissza, életem gond s gyász ragacsa-piszka, lelkem rommálőtt büszkeség, – Óh, perc, perc, porló törmelék! Itt vagy, de csókod alig érzem. Mi lehetnél ebben a kétségbeesésben? Megváltásnak ma már kevés, a legszebb, a legforróbb ölelés: a boldog óra alatt is, amit kinálsz, itt zúgna, döngene, itt üvöltene agyamban a zűrzavar – Szárnyas fény, kioltson a bús vihar? Menj! Menj! Most már lemondani több lesz. Repülj! A tékozlás, az még tán öröm lesz. Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem, igy fény maradsz vakult egemen: egy kis fény, tavasz, kék lobogás, édes tündérhegedűzokogás – vesztett sugár, de végre égi jel, hisz magam engedtelek el!