Az Örömhöz

Habkönnyü lelkem nehéz aszfalttá kérgesült, szinek s álmok csokrai helyett érzékeimbe szemétkocsikat zúdít a valóság: – Jaj, az Öröm, akit úgy kivántam, észre se vesz, jaj, Valaki, akiért dühöngő éveken át végeztem a legaljasabb munkákat, megtagad, és idegen ágyakat üdvözít, nem sejtve, hogy az én szivemen gördül szinházba királyi autója, az én agyam szikrái fűtik égi jachtját s angyali mosolya az én álmaimat tündökli el! – Jaj, hova nézzek? Tündér ragyogása mocsok nekem. Borzadok és csak a fekete poklot érzem, magamat, és éjszakámban emléke is csak néha zokog föl a tiszta vágynak, csak néha, és mind elhalóbban hivogat már, ahogy az elhagyottat keresi ködös erdőkben a távolodó barátok reménytelen kürt-szava.