Ima, a nők ellen

Ibolya lehet kezeidben a Föld, Napok rengő dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását, mégsem irigylem hatalmadat, Isten, – csak azt, hogy élsz és nincs szükséged a nőre. Nézz rám: meghalnék örömest s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék (vasban atom, fűben klorofil) – de a nő, jaj, szétszedi magányom: belevihog a bánatomba, mágneses mellei kitüzesednek, emléke is leopárdként ólálkodik körülöttem, és ha szeret, mind csak magát érzi, a maga kicsiny területére akar korlátozni, szabadságomból csak a maga megbántását horgássza ki, és testének kellemes csecsebecséit teszi fontossá, hogy a világ minden gyönyöre csak hasonlat legyen őrá – – Jaj, csak megszomorít minden szerelem: miatta birkózom magammal, miatta birkózom veled is, aki élsz és nélküle élsz – miatta perlekedem veled is, amiért rohanó villámaiddal nem kaszaboltad porba-szélbe nagyságod torzképét, a nőt!