Vezényszó, tűzvész

Csak az a jó, hogy nem látott ma este: szédülve, lázongva, rettegve csak őt láttam, s vágyódva, félve gondoltam gonosz erejére, arra, hogy tetszik, s neki én nem, s hogy sóvárgásom sejti régen, s hogy már mindennél fontosabb lett, s csak a hazugság fontosabb nála, a hazugság, hogy nem érdekel csókja, keze, csípője, válla, s arra, hogy még a neve is mennydörgő méreg ereimben, hogy én csak ember vagyok, de ő vezényszó, tűzvész, zene, minden, hogy megtudja: mint áram üvölt bennem, ideg-huzalokon, erek alagútjaiban dübörög s emléke sikoltó megafon, hogy megtudja rögtön: szeretem, és szeretem és szeretem, hogy keresem és kerülöm, és gyűlölöm és szeretem, vagy már csak… Ó, bár csak gyülölném a hatalmat, mely így vacogtat, a szépet, finomat, a hitványt, a mégis mindennél nagyobbat, a selymes, táncos, hófehér, kényes-édes női gazellát, a sugarat, mely messziről gyujt, s robbant, mint aknát a villamosság, az istent, akit megvesz a pénz s akihez könyörögni szégyen – – – Vesszen, akárhogy kéne, maradjon utált sebem és szenvedésem, legyen másé, bármily gyönyörű, büszke leszek rá, hogy kibírtam: ha megvénül, se tudja meg, hogy valamikor érte sírtam.