A megszállott
Neved – fekete dörrenés – |
fájva visszhangzik bennem, és |
emlékedet és nyugalmamat. |
|
Neved, mint elitélt felett |
dobol elkinzott idegeimen. |
|
Nem akarlak és rád gondolok, |
gyötrődve és gyűlölve, hogy |
egyszer megízlelt húsod után |
kiált minden kis porcikám. |
|
Nem akarlak és rád gondolok, |
nyugalom kellene, béke, csend, |
de itt visszhangzol, idebent, |
|
sohse szűnik e hangos büntetés |
és csak fuldoklom – óh, fekete láz! |
mint pap, kit az isten lelke ráz. |
|
|
|