Balaton, vakáció

Robbanó dél, a vén gyík moccanni se bír a kilátó köveiről. Égek, olvadok. – A hegyi uton fehér ruhák sétálnak és piros napernyők. Emberek? Nők. Kétszer idegenek! Idegen én is, sóvárogva és gyáván húzódom a déli magányba előlük. De messze vagy most! Piros villog a zöldben: megint nő! És lent állomás, villák, fasor, a tó a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat nem alszik el a nyilt pályán – a fény már a vizeket delejezi, a nap fájó csókokat fúr a bőröm alá, édes csókokat – Aludni kéne – – Zöld legyek szeretkeznek a levegőben – De messze vagy! Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó kerül elém – Pedig de jó volna most valaki, te, vagy más, az a másik, az a fehérruhás: de jó volna ráhajolni az ajkaira, kis mellét kivenni az inge alól, de jó volna őrjöngő szomoruságomat hűvös combjain át sírva, zokogva, megváltva lassan belecsókolni istenbe, a gyönyörü nyárba! (1922)