Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem, mint tenger ömölsz el érzékeimen, mint tenger ömöllek én is körűl, aztán part s tenger összevegyűl, s együtt, egymás partján heverünk; – vagy nyári réten ringat gyönyörünk, s mi vagyunk a virág, az illat, a nap s a lepkék bennünk párzanak; – vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen, azok is oly tengerszerüen lüktetnek és hullámzanak, egymáson átáramlanak; – vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok, húnyt szemmel apadok, áradok, és ahogy a csókodba veszek, a mindenséggel keveredek, s a mondhatatlant mondanám, de összevissza dadog a szám, hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz, s szikrát vet a test és fellobban a perc – óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? – Villámok vad deltája szakad lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény, érzékeink káprázó tengerén.