Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó vetéseket, megrohanlak, vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát karjaiba a meztelen tavaknak. Megrohanlak: a hálám rohan meg. Rettenetes fény gyul át rajtam: nem látlak tőle, pedig itt vagy s te magad keresed az ajkam. Nem látlak – Emberek vagyunk még? Káprázat visz hintázva föl-le. Egyszer, súgod, egyetlenegyszer! Aztán zuhanok, mindörökre. Egyszer, súgod még, s én kialszom, feketén, kábultan, halottan, de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi a föld sötét s nehéz aranyban.