Menekülés

Mint kigyulladt, éjszakai kikötőből, szabad tengerre a hajó, üvöltő rémségek között tűzvert életemből ugy menekülök feléd, szerelem, te hívogató. A megváltás vagy: hűs habok – Óh, messziség! Itália! Dél! Még bennem lobog a rémület, de visznek robogó kerekek s a vágy már most elér. Már most is szép, boldog, idegen neved szellője zsong körűl, és holnap őrjöngő szivem megnyugszik drága sziveden és felejt és örűl. Óh, holnap! szabadság! végtelen! S te, édesség, jóság, simaság! Mögöttem még bőgnek a vészjelek, – de ti már most ölelitek az éj üldözött utasát, már most ölelsz, gyönyörü béke, már most, Adria lánya, te, nyugodt fény az emléked és uj biztonság és feledés boldog igérete: azt igéri, hogy kék, fehér s arany ragyogás lesz a világ és az isten jót is akar és hogy várnak még fiatal holnapok és csodák – – Mint hajó a kigyulladt kikötőből, éji rémektől részegen, de fénnyel s hajnallal telítve menekülök élő vizeidre, remény és szerelem.