Háború után

Köröttem rajzanak (vén fa vagyok én) az egész Föld méhei mind: hordják odúmba a mézet s részeg sugarak szemeimbe a színt. Zümmögő, szárnyas hirnökök, áldott kis aviatikusok ők, mesélik: nyár van Tátraszerte s persze Nápolyban is szépek a nők. Körülfelhőznek a hirnökeim, kis gondolatok, hűségesek; ma minden tájat kirabolnak s holnap már itt a sok kincs, üzenet. Csorduló szívvel hallgatom, mit zsong ez a tündér zene: óh, szállni, szállni!… S lombkoronámat az ifjuságnak rázza rakoncátlan szele. Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után százszorszent híreket kapok: Sohse örült még így az ember s a tenger egész megfiatalodott! Óh, szabadulás!… Mámorosan táncolnak körűl a szelek; rózsák tolonganak szemeimben s minden rostomban ujjongás bizsereg: indulok, s ahogy a virágbaborult fát röpíti illata szárnya: millió kalandor vágyamon testtelen, parttalan, gazdagon szétszállok a világba.