Embertelen szépség

Tornyokkal emelt a föld, szerpentinek ívei röpítettek feléd, Latemár! – s most úgy gondolok vissza a többi csúcsra, társaidra, mintha valamennyin egyszerre állanék. Dolomitok! Tre Croci! violás magasság! Óh, Marmoláta, rémület és vihar! Harmadnapja részeg dadogás utazó lelkem, szent csodálkozás, öröm és zürzavar. Óh, Latemár! – Most megy le a nap. Kő-szivárványok parazsa vakít: alkonyi gerinced! – – S hirtelen szinte felkiált a szivem, ugy akar valakit, ugy keres, ugy hív: osztozni szeretne: ezt a szépséget már nem bírom el: valaki kéne, akit e kövek helyett most átölelhetek s aki visszaölel: egy nő – – S lassan kihűl a porfír vörösen izzó szirtfala. Szivek dobognak a messzeségben, idegen mind, elérhetetlen – – És nemsokára kék éjszaka föd téged is, vén Latemár, s megenyhül rajtad, ami zord, és még hüvösebb, még nagyobb lesz a csönd, s feljönnek a csillagok, feljön a nyári hold, s én az erkélyről nézlek majd tovább, szépség, orom, te iszonyú, te magány, te embertelen – s nagyon boldog lesz a szivem és nagyon szomorú.