Búcsú Avelengótól

Tirol, nyár s tornyos Dolomitok, be sok, be sok vad szépséggel gyúltok körém! Mást is részegít szertelen mámorotok vagy csak nekem csoda az a hó a zöld csúcs tetején? Óh, szabadság s magasság! Engemet hazaküld, hogy újra rab legyek, az alacsony szegénység, a sorsom. Itt minden nagy volt, ünnep és titok: Tirol, nyár s tornyos Dolomitok, velem lesztek-e majd otthon? Emeltek-e majd, emlékek, hős hegyek, napfényesek, mint most, friss, édes szénaszagban, vagy viharok közt, mint tegnap, mikor iszonyú villámok jártak s háború csikorgott a völgyben alattam? Óh, röpítsetek ott is, akkor is! Koldusságom utált robotba visz, de köztetek maradok: indulok, messze, le… De a lila fény s az a hó a zöld csúcsok tetején most már örökre ragyog: mert elrabollak: hálám s az öröm, mellyel e szép napokat köszönöm, a legistenibb akarat: szemeimbe zárlak, fellegek, Tirol, hó, bérc, s belőletek épitem föl váraimat, s úgy állok majd rajtuk, az ég s a büszkeség őrtornyain, mint ez a paraszt Krisztus-kép, melyre búcsuzó kezem az avelengói szent hegyen most enciánt és pipacsot akaszt.