Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér, és elborzadtam – Habfehér tested kisértete oszlani kezdett, zöldülni s foszlani, s köröttem az eltünt szobák falain, az utcán, a városon át őt láttam mindenütt, csak őt, a milliárdlelkű mezőt, ahogy szétcsapott, ringva, – már tenger volt, végtelen határ, zöld végtelen, aztán rőt-arany. Hány kalász élt ott, boldogan, hány külön-külön kis akarat, s minden kalászban mennyi mag, és minden magban mennyi mult s mennyi jövendő párosult! – Aztán egyszerre magamat láttam, e roppant áradat gyilkosát, isten gyilkosát, aki kaszával belevág az örök csodába, töri, üti a szent anyagot, megsüti s eszi istent, aki test, aki vér – S letettelek, darab kenyér, s fölvettelek, elnéztelek, magamban éreztem az életedet, – aztán lassan úgy ettelek tovább, mint a hivő az úrvacsorát.