Fény

Sötét fényszórók: szemeim az eget lengő csóvákkal ostromolják. Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom! Csík, sáv: fent suhan a fénytorony s évezredek mérik a hosszát. Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk mind: isten lelke, öröm, remény. Óh szállni, lobogva a föld felett! A rettenetes életet, az örömöt akarom én. Óh élni! Szemeim sóvár tüze a felső végtelenbe szánt: láng habzik mindenütt: zene, szín: az anyag titkos ablakain az lüktet ki-be, az égi láng, a vágy, amit én fénynek nevezek és szentléleknek a hivő: ő táncol bennem, ő rohan, hasadó bimbóban az ő ereje van, kovában, acélban is ő: ő öntözi, belül, az anyagot, szomja éget, éhe habzsol, zsinórra fűzi a csillagokat, indul s egy szivdobbanás alatt uj világokba kapcsol. Ő vagyok én, a képzelet: ki törhet ellenem? Az isten karja nyúl felém, s ha robbanó sugarakkal az ég tetején kószál földi szemem, fekete nyomoromat vakitó tűzharsonákkal törve át tízezer Nap küldi az azúr bástyákról hozzám válaszúl testvéri himnuszát.