Álarc mögül

Villám-agancsait a zivatar büszkén hordozza előttem. Ki van itt istenhez közelebb? Ki tudja, ki tudja, honnan jöttem, mire jöttem? Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény, Ő ragyog előttem az éjben. Tántorgó tornyokkal játszik a sors, de tudom, valaki mindent megtesz helyettem, értem. Valaki tudja, hogy Ő vagyok én, Ő veti sugarait rám; az örök vágy uj pillanata, a kiváncsi mindenség maga az én kis emberi szikrám. Az ember álarc. Vágyaim gyökereiket a pokolig ássák; szemem az ég – ki látja benne, ki látta, ki látja a fecskék kék nyilazását? Az Egy csak álarc, alatta az Ő, alatta a Sok meg a Senki: sorsom, hogy változás legyek, mely a saját ellentétét játszva teremti: Az örök Kisértet fia vagyok, mindig leszek és sohse éltem: éjjel tűzagancsos vihar s utána a kék fecskeraj a csivogó, hajnali égben.